Two Girls and a Guy

“I may have been hiding parts of my life from both of you to avoid causing pain. But I didn’t say anything to either one of you that I didn’t whole-heartedly mean.”

Még mindig egy régebbi pársoros, de ez egyébként is egy olyan film, amiről nehéz lenne sokat írni, mert látni kell. Elmondok azért egy sztorit. Főleg, mert anno, mikor láttam a filmet, ezt még nem tudtam (így az időzítés is teljesen véletlen), de azóta azért többé-kevésbé kikupálódtam a témában.

Downey egyik barátja, az egyébként (akkor) szerencsejátékfüggő James Toback írta és rendezte a filmet, csakúgy, mint tíz évvel korábban a ‘The Pick-up Artist’ címűt (amiben ugye a szerencsejáték meg is jelenik). Nem volt számára kérdés, hogy miután a srác kikerül a rehabról, mivel tudna segíteni neki. Az “őrültségei” miatt érthető módon nem sokan bíztak Downey-ban (a stúdiók még 2007-2008-ban, a Vasember idején sem!), és csak a barátaira számíthatott. Ezek egyike volt James Toback.
1996. november 17-én (majdnem pontosan 14 évvel azelőtt, hogy láttam a filmet), éjjel egy körül, miután Downey házigazdáskodott a SNL-ban, annak afterparty-ján Toback odalépett hozzá. (A srác egyébként az anyukájával volt ott, és éppen csukott szemmel üldögélt.) Az ismerős hang csak annyit kérdezett, készen áll-e egy filmforgatásra. Downey még ki sem nyitotta a szemét, igent mondott, és megkérdezte, “What’s the title?”. “Two Girls and a Guy” – felelte Toback. Akkor persze egy betűt nem írt még a forgatókönyvhöz, előbb tudni akarta, Downey igent mond-e. Ezután Floridába repült, és egy kis tengerparti házikóban, négy nap alatt – meglévő főszereplője köré – megírta a forgatókönyvet. Downey-t végül 1997 elején engedték ki az elvonóról, a forgatás pedig még januárban meg is volt, egy manhattani lakásban – mindössze tizenegy nap alatt. A producerek $30,000-ra biztosították Downey-t, és minden egyes nap végén vizeletmintát kellett adnia az aznapi drogteszthez. A ‘Chaplin’ óta nem volt ennyire összeszedett és ennyire… tiszta.
A filmben előad egy monológot a Hamletből, amire a film producere, Chris Hanley azt mondta, ez az egyik legjobb Shakespeare-előadás a filmtörténelemben. Ezt nem is vitatom, de én köztudottan elfogult vagyok, és biztos nem láttam minden Shakespeare-előadást.
Talán senki más nem hagyott volna akkoriban akkora teret Downey-nak, mint Toback. Nem egy jelenetet improvizált, hozzátette a saját ötleteit a filmhez, a forgatáson élőben énekelt és zongorázott. A szexjelenetet meg pl. úgy vették fel, hogy a lehető legközelebb álljon egy valódi, spontán aktushoz: a szobában csak a két színész (Downey és Graham), a rendező, valamint az operatőr voltak. Downey ehhez hasonlót nem nagyon csinált azelőtt, bár talán azóta sem. És ugyan a filmben nincs meztelenkedés, mégis NC-17-es besorolást kapott, ami lehetetlenné tette a promócióját.
Pozitív viszont, hogy főhősünk felszedett pár kilót, ami nagyon jól áll neki, és vicces, hogy ugye Downey (állítólag) a partnernői jelentős részét “megdöntötte”, és Heather Graham is belezúgott, de ő kivételesen nem érdekelte a srácot. XD Szegény. :’D

Egyszómintszáz, Blake karaktere nagyon ő, és itt nyújtja élete egyik legnagyszerűbb alakítását.

2010. november 16.

Hogyhogy eddig nem láttam?!? O_O Hmm.. 10/10 ^_^ (Vagy lehet neki többet is adni? Btw látta valaki?)

Azé’ nem mindennap látni RDJr-t Hamletként.. hehe.

(SPOILER)
Totál úgy játszik, mintha Chaplin lenne a ‘The Great Dictator’-ból vagy ő maga a ’92-es filmből.
(SPOILER VÉGE)

Meg a “Snake“ egyszálzongorán… ami amúgy szerintem határozottan a későbbi “Man Like Me“, hát… vagy csak nagyon süket vagyok… Érdekes amúgy a film, szóval nem egy klasszik 10-es, ne számítsatok olyan hú de nagy durranásra ami a rendezést vagy a forgatókönyvet illeti, de amit a színészek csinálnak, az ejjejj.. volt nem egy pont, amikor azt mondtam, hogy “he?! o_O” Meg igazából tök nagy ötlet ilyen filmet csinálni szerintem. A címe az meg igen… először arra gondoltam, hogy vajon azért az a címe, mert..? Aztán meg arra, hogy áh, tuti nem… pedig de.
A “sad fact about it” az, hogy a kilencvenes években ugye elég masszívan drogozott, és ez valamennyire még itt is látszik rajta. Well… just try to get over it and enjoy.

(Two Girls and a Guy)
amerikai vígjáték, 84 perc, 1997

rendezte: James Toback
forgatókönyv: James Toback
szereplők: Robert Downey Jr., Natasha Gregson Wagner, Heather Graham
IMDb: Two Girls and a Guy

Being Flynn

Nem direkt, viszont premier előtt volt szerencsé(tlensége)m látni a címben említett filmet. Egyébként totál hálás vagyok, hogy el lettem rángatva moziba, és különbenis be kéne fejeznem azt a másik három félkész irományomat, ami van… erre tessék, kezdhetek bele egy újba. :)

Az ég világon semmit nem tudtam erről, tegnap lettem meghívva, ránéztem a film adatlapjára: Robert De Niro – oké, jöhet. Kb. ennyi ismeretem volt róla, tehát ne várjon tőlem senki olyasmit, hogy majd összehasonlítom a könyvvel, mert sajna nem.

De Nirot senkinek nem kell bemutatnom, a világ egyik legnagyobb színészéről van szó, aki az utóbbi időben ugyan csak kisebb szerepekben, de nagyokat alakított (Limitless, New Year’s Eve), most azonban főszereplő, sőt, harminchat év után ismét taxisofőr. Ennek ellenére nem meglepő, hogy alig-alig játszák ezt a filmet, úgy értem, a világon alig.
Travis Bickle és Jonathan Flynn közt van is némi hasonlóság, aki látta a ‘Taxi Driver’-t, annak azért nem kell részleteznem, aki pedig nem látta… az nézze meg! MOST!! És miután megnézte, rögtön nem lesz szüksége az én unalmas összehasonlítgatásomra.

(SPOILER)
Szóval. A történet röviden annyi, hogy a főhősünk, Nick (Paul Dano) 18 év után találkozik a magát briliáns írónak tartó apjával, aki ugyan a 18 év alatt csak levelek formájában lépett kapcsolatba vele, most viszont segítségre van szüksége – ugyanis mindenét elvesztette. Nicknek megvan a maga baja – nem is kevés –, és el kell döntenie, hogy ahogy annakidején az apja kilépett az ő életéből, hagyja-e ő is úgy magára az apját, vagy tegye-e félre a sérelmeit és segítsen rajta.
Sejtjük, hogy végül hogy dönt a srác, de azért el is kell jutnia addig a döntésig. Egyrészt úgy érzi, hogy az anyja (Julianne Moore) miatta halt meg, másrészt nem akar olyanná válni, mint az apja. És aztán pont emiatt indul el ő is a lejtőn. Hozzáteszem, elég ijesztően. Rögtön eszembe jutott a ‘The Basketball Diaries‘, de aztán ahhoz képest komoly hiányérzetem volt itt. Nagyon keveset látunk az ő tönkremenéséből, és túl gyorsan hozza rendbe az életét. (Szép viszont mikor “feloldozást nyer”, mikor Jon azt mondja, szavakkal nem lehet ölni.) Az apjához való hozzáállása egyébként emlékeztetett Steve Lopez és Nathaniel Ayers kapcsolatára (The Soloist), mert ugye látva a “feladat” komolyságát, Lopez is majdnem meghátrált. Sőt, az utcáról helyenként eszembe jutott a ‘Shadows & Lies’, Jon életviteléről pedig a ‘Keane’.
(SPOILER VÉGE)

A színészekre egyáltalán nem lehet panaszunk (sőt, a karakterekre sem, bár tény, hogy több volt bennük..), Julianne Moore itt egyszerűen gyönyörű, de a Nick “nem-barátnőjét” alakító Olivia Thirlby is (Juno, New York, I Love You, No Strings Attached), aki engem kicsit emlékeztet Anne Hathaway-re. És persze jól is játszanak. Feltűnik Lili Taylor, aki az igazi Nick felesége, rajta kívül pedig egy rakat ismerős arc. Itt van pl. Wes Studi, mint a hajléktalanszálló vezetője. Ő ugye cherokee indián, és olyan filmekben szerepelt, mint a ‘Dances with Wolves’, a ‘The Last of the Mohicans’, a ‘Heat’ vagy akár az ‘Avatar’. Aztán itt van Victor Rasuk (Stop-Loss), Eddie Rouse (Pineapple Express) és két olyan színész, akiken egész végig agyaltam, hogy honnan ismerem őket… Nem titok, hogy az IMDb ezúttal is nagy segítségemre volt. Az egyikük a Nick lakótársát alakító Chris Chalk (a drogdíler srác), de totál idióta vagyok, hogy nem jutott eszembe… ő Tom Walker a “Homeland”-ben. A másik pedig maga Nick, vagyis Paul Dano, akiről meggyőződésem volt, hogy valami szemüveges nerd-gyereket alakított valahol… Aztán mikor megláttam, dobtam egy hátast, hogy mekkora idióta vagyok, hiszen azt a filmet ráadásul nemrég néztem újra: ‘The Girl Next Door‘. Láttam viszont a ‘Fast Food Nation’-ben is még “anno jómúltkor” moziban, megnézem majd a ‘Looper’-ben, és jókat olvastam a ‘Little Miss Sunshine’-ról is, szóval ott is (de játszott még többek közt a ‘Cowboys & Aliens’-ben is). Egyáltalán nem néz ki jól, de ahogy mondani szokás “van benne valami”. Pláne ezzel a passzív-agresszív karakterrel… igazi kis pszichopatának tűnik – vagyis lehetne az.
De Niro meg ugye De Niro.

A baj az a filmmel elsősorban, hogy túl rövid idő alatt akar túl sokat mesélni. Ráadásul a végét úgy összecsapták, hogy “öröm nézni”. Most az apa a főszereplő vagy a fiú? Érdekelt volna még engem a srác lecsúszása-talpraállása, a kapcsolata a lánnyal, az apa élete, de többet játszhattak volna a nézőpontokkal is. Az elején az apa kezd narrálni, aztán a szót átveszi a fiú, lehetett volna ezt még fokozni bőven, és akkor nem bántam volna azt sem, ha két-kétésfél órás. Ha jó. De sajna így nem az.

Dráma, de nem kell megijedni, van azért benne egy adag humor is (pl. a legvége vagy a lakótársak személye). Ráadásul bárkivel megtörténhet hasonló, ami persze annyira már nem vicces. Nem mondom, hogy ajánlom, de azt sem, hogy nem. Egyszer meg lehet nézni, de senki nem hal bele, ha nem látja. Volt ebben lehetőség, kár, hogy nem használták ki. 6/10, mert a szándék megvolt, és ugye a színészek is.. de ennél jobbat nem adhatok.

Hazai bemutató: 2012. április 19.

Mocsokváros utcáin (Being Flynn)
amerikai filmdráma, 102 perc, 2012

rendezte: Paul Weitz
forgatókönyv: Paul Weitz, Nick Flynn (könyv)
szereplők: Robert De Niro, Paul Dano, Julianne Moore, Olivia Thirlby, Wes Studi, Eddie Rouse, Steve Cirbus, Lili Taylor, Victor Rasuk, Liam Broggy, Chris Chalk, Michael Gibson, Thomas Middleditch
IMDb: Being Flynn

“Apa” és én

Most jön az, hogy “hol is kezdjem..?” :) Több régebbi blogomon írtam már róla, de nem biztos, hogy mindenki olvasta, akit érdekelt, úgyhogy ezeket idézem majd, először viszont szót ejtenék a bejegyzés apropójáról. Április 4. van. Március-áprilisban egy rakat tehetséges ember született – mármint olyanok, akiket nagyon szeretek és emellett tehetségesek is -, a két legnagyobb példaképem áprilisi, egyikük pedig épp ma ünnepli a szülinapját. A negyvenhetediket. Na ő Robert John Downey Jr.

Nem ismerem annyira rég óta, illetve hallottam a nevét kiskoromban is, annyit tudtam róla, hogy “valami rosszfiú”, de sosem láttam filmekben, és nem is érdekelt egyáltalán. A “jég 2007 legvégén tört meg”, merthogy abban az évben kezdtem el a fősulit, aztán valami idióta megfontolásból odakeveredtem a másodikosok filmklubjába (a mai napig áldom a napot, mikor ez megtörtént), na akkor szerettem bele Charlie Chaplinbe. Tudom, hogy őt piciként is kedveltem, legalábbis szüleim azt mondták, hogy ő már nem újdonság nekem, sőt, de ki emlékszik mindenre, amit a tv-ben látott 3-5 évesen? Szóval az ‘A Dog’s Life‘-ot néztük, és teljesen elvarázsolt. Nem akarok nagyon nyálasan írni azért, legyen elég annyi, hogy úgymond ezt láttam tőle először, a többi meg már jött magától. Az első igazi filmes dolgozatomat is róla írtam, ma már persze vicces visszaolvasni, mert nem sok köze volt a tudományos munkához, mindenesetre első dogának jó volt, a tanárunknak nagyon tetszett, és végülis ezzel kerültem én a filmes szakirányra.

Hogy jön ehhez Downey? Hát úgy, hogy minden lehetséges dolgot igyekeztem megnézni és elolvasni Chaplinnel kapcsolatban, és ugye Downey játszotta őt. Akkor elintéztem ennyivel:

2007. december 28.

“Pár nap múlva 2008-at írunk, én meg folyton Chaplin-filmeket nézek, róla olvasok, róla írok (mármint házidogát). Hihetetlen egy figura volt. Van nekünk George Lucasunk meg Spielbergünk, de senki nem lehet hozzá hasonló. Nemrég néztem a Richard Attenborough-rendezte életrajzi filmet róla, és azt kell mondjam, Robert Downey Jr. remekül megállta a helyét Chaplinként. A film vége különösen szépre sikeredett, jelenetek A kölyökből… huh.. meg kell nézni. De a csavargót amúgysem lehet maradéktalanul komikusként felfogni. Szerintem. A története 30 éve és 3 napja ért véget…”

Jó, ez is nyál meg minden, nézzétek el nekem, és igazából már 11 évesen is inkább Danny Boyle-ért rajongtam, de azért a két említett úriembert is nagyon szeretem. A lényeg annyi, hogy ez a “legrégebbi írott forrás”, amiben említést teszek a ma már legkedvencebbik színészemről. (És voltam akkora mázlista, hogy pont Charlie-ként láttam először. ^_^ ) Chaplin pedig azért fogott meg különösen, mert teljesen egyedi módon és őszintén és utánozhatatlanul beszél mindenféle társadalmi jelenségekről meg politikáról meg gazdaságról meg történelemről meg szerelemről, mindezt komikus csomagolásban tálalva, de úgy, hogy azt egyszerűen nem lehet nem szeretni és érteni is csak az nem érti, aki nem akarja.

Downey tehát fantasztikus volt, de akkor éppen Chaplin volt a nagy szerelem, így nem is kattantam rá. Valamivel több, mint fél évvel később találkoztam vele legközelebb – teljesen véletlenül. A ‘Tropic Thunder’-t néztük moziban, ami Ben Stiller miatt érdekelt, mert ő is (gyerekkorom óta) nagy kedvenc, és tudtam, hogy régi álma vált valóra ezzel a filmmel – tehát nem volt mese, meg kellett nézni. A legjobban persze Kirk Lazarus tetszett, teljesen oda meg vissza voltam érte, furcsamód azonban csak a stáblistát nézve tudatosult bennem, hogy ez ő. Pedig akkoriban volt a nagy felhajtás a Vasember körül, valahogy az én kis agyamig ez azonban mégsem jutott el. Így ciki-nemciki, azt nem is láttam moziban. Sajnos.

Attól kezdve érdekelt, de túlzottan nem törtem magam, hogy megszerezzem a filmjeit. A ‘Sherlock Holmes’-t már moziban láttam, nem tudom, milyen megfontolásból, mert ha jól emlékszem, azt is úgy néztük, hogy fogalmam nem volt róla, “mi ez”, csak bementünk és megnéztük, és mikor elkezdődött, akkor esett csak le, hogy konkrétan ő a főszereplő. “Valaki” nagyon azt akarta, hogy foglalkozzam vele, ha már ennyiszer botlottam bele véletlenül, a hab a tortán az volt, mikor 2009 őszén az egyik óránkon kötelező film volt a ‘Natural Born Killers’. Hallottam már előtte is a filmről, de nem sokat tudtam róla meg nem is érdekelt különösebben (bár Woody Harrelsont is imádtam gyerekként, majd’ minden filmjét láttam), de mikor a tanárunk a listát mondta, ehhez a filmhez érve a legjobb haverom már valahogy úgy fordult felém, hogy “ebben szerepel a kedvenced is, méghozzá nagyon is jól”. Persze Holmes után már kerestem a filmjeit, először a legismertebbeket, és haladtam szépen a kevésbé ismertek, nehezebben fellelhetők felé, amit tudtam, azt megvettem DVD-n, pedig ha valaki, hát én igazán nem költöttem azelőtt soha DVD-re… (És persze CD-formában a lemeze is megvan.) 2010 tavaszán már én vittem a ‘Kiss Kiss Bang Bang’-et az egyik órára, mikor a narrációról tanultunk. Az akkori szakdolgozattémámat is elsősorban miatta választottam, aztán a mostanit meg már csak és kizárólag miatta… Semmi nem történik véletlenül, ahogy nem véletlenül futottam bele olyan sokszor véletlenül… megintcsak nyálasan hangzik, ha azt mondom, “megváltoztatta az életemet”, pedig ez sok szempontból tényleg így van.

A blog címe is azért lett végül az, ami, mert ha már feleségül nem vesz, legalább fogadjon örökbe.. :D Stark nagyon ő, és különbenis borzasztóan imádom az okos embereket, nagyon fel tudok nézni rájuk (A Gyilkos elmékben is Dr. Reid a kedvencem), úgyhogy volt egy olyan pillanat, amikor egyértelmű lett, hogy ez lesz és kész.

Sajnos nagyon buta voltam, és csak fészbúkra posztolgattam a kritikáimat, azóta viszont sokat változott az a szerencsétlen oldal és az alkalmazásai, így a legelső vele kapcsolatos élményeim-feljegyzéseim a múlt ködébe vesztek. Próbáltam előhalászni őket, és nehezen hiszem el, és nem is nagyon szeretnék beletörődni, hogy ezek tényleg-végleg elvesztek és nem mentettem el őket sehova, de egyelőre nincs semmi ötletem, hogy hogyan keríthetném elő őket. Olyan filmekről van szó, mint a ‘Charlie Bartlett’, a ‘Zodiac’, az ‘A Scanner Darkly’, a ‘The Shaggy Dog’, az ‘A Guide to Recognizing Your Saints’, a ‘Good Night, and Good Luck.’, a ‘Kiss Kiss Bang Bang’, a ‘The Singing Detective’, a ‘Wonder Boys’, a ‘The Gingerbread Man’, a ‘Home for the Holidays’ vagy a ‘Heart and Souls’… de akad néhány olyan is, amit ugyan láttam, nem írtam róla. Nagy részük olyan meghatározó volt, hogy nehéz lenne egy újbóli megnézéssel, új írással reprodukálni az eredeti élményt… Azért majd lehet, hogy utólag megpróbálok írni róluk, az viszont biztos, hogy a legtöbb firkálmányom vele kapcsolatban inkább rajongás, mint értelmes írás. Nademindegy.

“Utoljára” valami ilyesmit írtam róla, és hogy minden egy helyen legyen, most ezt is bemásolom (azóta természetesen már két fia van ^_^ Név szerint Indio Falconer Downey és Exton Elias Downey, de ne tévesszenek meg a nevek senkit, a keresztnevüket egy-egy városról kapták, a másik kettő azonban vezetéknév):

2010. november 13.

“(…) Rendkívül sokoldalú tehetségről van szó, akit a Sherlock Holmes és az Iron Man filmek révén ma már igazi sztárnak tekinthetünk. Rengetegen imádják, de feltételezem a legtöbben alig ismerik.

Sokan tudják, hogy drogproblémákkal küzdött, ült börtönben (Hollywoodban szinte az a furcsa, ha valaki ezt nem mondhatja el magáról), hogy egy producer a felesége és hogy van egy fia. De vajon fel tudnák-e sorolni, mely filmekben szerepelt? Mert bizony volt nem egy igen emlékezetes alakítása. Sajnos azonban – véleményem szerint – kevés igazán jó filmben szerepelt, kevés igazán jó szerepet kapott. Nem lehet kizárólag őt hibáztatni azért, amilyen életet élt, de tény, hogy sajnos azok a bizonyos évek lehettek volna talán a legszebb évei. Pár éve már negyven akárhány évesen “tért vissza”, és őszintén remélem, hogy lesz még lehetősége fantasztikus filmekben izgalmas karaktereket eljátszani, rendkívüli alakításokat nyújtani. Mert a tehetsége ma szinte egyedülálló.

Majdnem közhelyes lenne, ha leírnám, mikor és hol született vagy hova járt iskolába vagy ha felsorolnám a filmjeit. Arra ott van mondjuk a wiki vagy az imdb, ezért arra gondoltam, meséljen inkább ő és a filmek, melyekben szerepelt. A 2006-ban készült interjú ugyan nem tíz perces, hanem egy igazi mélyinterjú, viszont a legeslegszuperebb, amit valaha vele láttam.

Mindenkinek aki szereti, és mindenkinek, aki még nem ismeri őt, ajánlom sok szeretettel. Ha eddig nem derült volna ki valaki számára valamilyen okból kifolyólag, hogy milyen fantasztikus tehetség, és milyen szerethető ember Robert John Downey Jr., annak most itt a lehetőség. Megéri rászánni az időt. Tényleg.

(Végül pedig a híres 10 kérdés, amit James Lipton minden vendégének feltesz, illetve néhány kérdés az egyetem hallgatóitól.)

Nagyon tetszik, amit James Lipton csinál(t). Hihetetlen nagy alázattal és tisztelettel közelít(ett) vendégei felé. (A műsorról itt olvashattok.)”

Azoknak pedig akik már látták ezt a James Lipton-féle interjút (de azoknak is, akik még nem), itt van egy tavaly karácsony előtti is, amit csak azért mutatok, mert szerintem nagyon jópofa. Persze ennyi erővel Downey összes interjúját mutathatnám… :)

Ez pedig a grátisz :D

Shame

Nagyon-nagyon-nagyon nehéz, és még annál is nehezebb helyzetben vagyok. Nem tudom, mit írhatnék erről. Kezdjük talán ott, hogy a Művészben nagyon szép a mozijegy. Ez persze nem újdonság. Írhatnám azt is, hogy – amennyire láttam – teltház volt, persze más mozik már nem is nagyon vetítik. Írhatnám azt is, hogy valószínűleg rajtunk kívül ezt már mindenki látta. Vagy, hogy Clooney-nak igaza volt. Végül, de nem utolsó sorban pedig talán azt kéne írnom, hogy…

Csalódtam. Talán azért, mert túl rég óta vártam, talán azért, mert túl jó volt az előzetese (a 18+-os), talán azért, mert nagyra tartom Michael Fassbendert, talán azért, mert egy szexmániás fickóról szóló filmben az ember szexet akar látni. Vagy talán azért, mert kapásból tudok két (ha nagyon akarom, négy vagy öt) olyan filmet mondani, ami hasonlít rá, és ami hatással volt rám. Fene tudja.

Nem részletezem, miről szól, ismeri mindenki, szeretetre, intimitásra képtelen, kielégíthetetlen-szexmániás főhősünkhöz egyszercsak beállít az érzelmileg labilis húga. Ennél persze nem nagyon szól többről, legalábbis számomra nem, így ha akarnám se tudnám túlzásba vinni a részletezést. Gratula az operatőrnek és a zeneszerzőnek, még a rendezőnek is, de ez így ebben a formában nekem kevés.
A két színész persze jó, de szerintem nem kiemelkedő, bőven láttam már másoktól is, tőlük is jobbat. Sejthető, hogy a karaktereknek nem volt éppen felhőtlen a gyermekkora, de engem érdekelne, hogy mégis mi az a “szörnyűség”, ami ilyenné tette őket. (És az is, hogy mi volt a rendező célja ezzel a filmmel.) Nem rossz, ezt egy szóval nem mondom, jó ez. Csak egy hét múlva Fassbender brutál-szexuális kisugárzásán kívül másra aligha fogok emlékezni belőle. Carey Mulligan egyébként szépen énekel, és van benne néhány kifejezetten jó jelenet, de engem érdekelt volna még Marianne (Nicole Beharie), aki talán az egyetlen normális figura, hiszen pl. Brandon főnöke, David (James Badge Dale) is éppen olyan undorító és beteg ember, mint Brandon vagy Sissy. Nem pont úgy persze, de az. Ráadásul David még idegesítő is.
Tetszett pl. az a jelenet, mikor Brandon a bárban kiprovokálja, hogy megverjék. Nem az a rész, hanem előtte, amit (és ahogyan) a csajnak mond. Utána a gúnyolódása számomra erőltetett volt. Tetszett az is, mikor lemegy futni vagy mikor Sissy rányit vagy mikor beszélgetnek a mese közben vagy mikor megijeszti Marianne-t. Vagy amikor “elkapja” a főni által kiszemelt szőke csajt. És persze az előzetesben is látható metrós jelenet.
(SPOILER) Nem tetszett viszont az, hogy kiszámítható a vége. Pontosabban Sissy viselkedése kiszámítható. A telefon után, miközben az utolsó szexjelenetet látjuk, teljesen egyértelmű, mi történik. Persze az embernek egy pillanatra átsuhan az agyán, hogy a metrónak köze van a dologhoz, de az túl elcsépeltnek hatna. A telefonhívás miatt nem lehetett már azt csinálni, hogy ne legyen semmi, csak az ijedtség. Ha nem lett volna a telefon, hanem csak az ijedtség (persze akkor miért ijedt volna meg?), akkor a legvégén valszeg ülve marad, ami ugye azt sugallná, hogy megváltozik. Nem tudjuk, hogy mi a vége, mert nyitva hagyták, hogy lehessen rajta agyalni. (Jó viszont, hogy ki van festve a csaj, látszik, hogy már várta a srácot.) Az ember szeretné azt hinni, hogy nem megy utána, és látszik, hogy megvan benne a vágy, hogy normális legyen, de szerintem nem tud az lenni. (SPOILER VÉGE)

Összességében érdekes film, de nem tudok okosat mondani, mert engem nem érintett meg annyira, mint amennyire szerettem volna.

Na de mostmár elárulom, mik jutottak eszembe róla. Elsőként a ‘Keane’. Az a baj, hogy a kettőt összehasonlítva Damian Lewis totálisan lejátszotta Fassbendert, utóbbi – őszintén szólva – számomra nem is igazán hiteles, és a ‘Keane’ kb. egyetlen szexjelenete sokkal hatásosabb, mint ebben bármelyik.
Másodszor a ‘Shadows & Lies’, amit én előszeretettel emlegetek mindenféle szituációban, mert annyira erős hangulata van, annyira jó a zenéje, annyira jó felvételek vannak benne, hogy ha valaki egyszer megnézi, szerintem sosem felejti el. Nem a világ legjobb filmje, sőt, de hangulatilag nagyon “ott van”. A ‘Shame’-be egyazegyben vettek át belőle jeleneteket, beállításokat, (akárcsak a ‘Keane’-ből), ezért számomra ez eleve nem lehetett túl eredeti. Sztorit tekintve persze az, de hangulatilag egyáltalán nem.
(SPOILER) Aztán. ‘Never Let Me Go’ ugye Andrew Garfield mikor kiszáll a kocsiból… itt meg az esős, földreülős jelenet. Sorry, Michael, ezesetben Andrew játszott le totálisan. Nekem egyébként ez a jelenet sugallta leginkább, hogy megvan benne a vágy a változásra, csak képtelen rá. Szerintem nem is elsősorban a húga miatt van kiborulva, hanem azért, mert hiába akarja, nem tudja őszintén azt érezni, amit kellene. Persze lehet, hogy tévedek, de nekem ez volt az érzésem. (SPOILER VÉGE)
A szex-szel kapcsolatban természetesen elsősorban az ‘In the Cut’ és Mark Ruffalo valamint a ‘Sonny’ és James Franco jutottak eszembe (ide lehet még sorolni esetleg a ‘Young Adam’-et Ewan McGregorral vagy a ‘Two Girls and a Guy’-t Robert Downey Jr-ral). Fassbender nagyon jól néz ki, tök jó a kisugárzása, de számomra nem sikerült felülmúlnia egyik itt említett úriembert sem. Talán Francoval van egy szinten.

Nem akarom nagyon lehúzni, mert nem rossz, de nem adok neki jobbat, mert idegesített, hogy majd’ minden jelenetről eszembe jutott egy másik film. 7/10.

Kieg.: Aki meg tudja nekem mondani, mi az a rajzfilm, amit néznek, az kap egy virtuális pacsit. Tudom, hogy tudnom kéne, mi az, mert borzasztó ismerős volt, de egyszerűen képtelen vagyok rájönni…

Shame – A szégyentelen (Shame)
angol filmdráma, 101 perc, 2011

rendezte: Steve McQueen
forgatókönyv: Abi Morgan, Steve McQueen
szereplők: Michael Fassbender, Carey Mulligan, James Badge Dale, Nicole Beharie, Lucy Walters, Elizabeth Masucci
IMDb: Shame

The Girl Next Door

Ez volt az első film, amiben láttam Emile Hirsch-t még valamikor… hát.. nem tegnap. Tekintve, hogy ma 27 éves és hogy pár napja egy ismerősöm a kedvenc filmjei közt említette, úgy gondoltam, újra megnézem.

Ahhoz képest, hogy milyen régen láttam és hogy Hirsch mennyire nem érdekelt akkor még, rengeteg mindenre emlékeztem, sőt, majdnem mindenre. Hozzáteszem, ezúttal az unrated verziót néztem. A különbség nem a hosszában van (igaz, két perccel hosszabb a másiknál), inkább a ruhákban, szövegben, egyes beállításoknál figyelhető meg. Ha valakit érdekel, itt megtalálhatja őket.

Ja, azt, hogy a magyar cím honnan jött, nem tudom, mert a filmhez sok köze nincs.

Nem szeretnék túl sokat írni róla, mert ezt aztán tényleg mindenki látta már, és nem akarok senkit untatni, inkább csak egy-két dolgot emelnék ki.
Nem lehet sok rosszat mondani rá, igazából talán csak két dolgot, sajnos az viszont bőven elég. Egyrészt borzasztó unalmas, másrészt nagyon amatőrnek hat. Mégis azt mondom, hogy érdemes megnézni, mert ugyan ez csak egy tinivígjáték, és Emile Hirsch még csak 17 éves volt a forgatáskor, de már itt látszik, milyen tehetséges (és persze a történet mondanivalója is aranyos). A bamba arckifejezését nem lehet megunni, és az ember elolvad attól, ahogy a lányra néz. A kedvenc jelenetem az, mikor be van állva, még a “vacsora” előtt. Egyszerűen annyira jól játszik, hogy azokat a képsorokat nem lehet csak egyszer megnézni. Sokszor eszembe jutott az ‘Into the Wild’, egy-egy beállításról, arckifejezéséről, gesztusáról, hanglejtéséről vagy éppen erről a részről. Most vettem csak észre, hogy mennyire emlékeztet arra, aki a napokban említette nekem ezt a filmet. Külsőre egyáltalán nem hasonlítanak, de a gesztusaik meg ahogy beszélnek az igen. :)
A lány (Elisha Cuthbert) nagyon szép, főleg a haja tetszett nekem, meg pl. a rajza (amit tényleg a színésznő rajzolt) meg ahogy az elején megszivatja a srácot. Apropó, a rendező szerette volna, ha Hirsch szőrtelen mellkassal forgat, de ő nemet mondott, mondván nem hajlandó leborotválni a férfiasságát (“I did not wanna shave off my manhood”). Azokat pedig, akik esetleg örülnek, hogy pucéron láthatják őt sajnos el kell keserítenem. Mivel még csak 17 volt, dublőrrel forgattak. De ha valakit érdekel, az ‘Into the Wild’ egyik jelenetében látható. (Mondjuk elég laza a srác, mert mikor azt a jelenetet vették fel, fagypont körüli volt a hőmérséklet.)
Timothy Olyphant itt inkább hasonlít Ace Venturára, mint mondjuk az ‘I Am Number Four’-beli önmagára. Szimpi egyébként a karakter, de közel sem nevezhető éppen vonzónak.
Meg voltam róla győződve, hogy az Elit alakító Chris Marquette valójában Miles Teller, mert annyira hasonlított itt a filmben Tellerre – aztán megnéztem a stáblistát. Persze a koruk sem stimmel, de sebaj. :D Az ő karaktere is tetszett egyébként meg a másik srác is jópofa.

Kár, hogy ilyen unalmas, és helyenként klisés, mert van benne néhány nagyon jó jelenet és nagyon jó szöveg, amikért érdemes megnézni. Nem hiányzott volna sok, hogy egy igazán felejthetetlen film legyen. Na persze, amint az ábra is mutatja végül mégis az lett. :) 7/10

Szüzet szüntess (The Girl Next Door)
amerikai romantikus vígjáték, 110 perc, 2004

rendezte: Luke Greenfield
forgatókönyv: David Wagner, Brent Goldberg, Stuart Blumberg
szereplők: Emile Hirsch, Elisha Cuthbert, Timothy Olyphant, James Remar, Chris Marquette, Paul Dano, Amanda Swisten, Sung Hi Lee, Jacob Young, Brian Kolodziej, Brandon Irons, Ulysses Lee
IMDb: The Girl Next Door

Gube Bday

Kissé rendhagyó bejegyzés, ugyanis nem szoktam – vagy legalábbis eddig nem volt ilyenre példa – csak úgy megemlíteni valakit a szülinapja alkalmából. JGL-tel kapcsolatban írtam a ‘(500) Days of Summer’-ről, Matthew Gray Gublerrel kapcsolatban viszont nem nagyon tudok miről írni, mert ugyan megvan pár filmje, még nem jutottam el odáig, hogy meg is nézzem őket. Szóval a “Criminal Minds”-on kívül egyelőre csak a fent említett filmben láttam. Azért gondoltam mégis azt, hogy legyen róla bejegyzés, mert egyrészt nagyon szeretem, másrészt ma 32 éves (béesz!), harmadrészt pedig van egy verse, ami nekem az egyik “all time” kedvencem. Ezt szeretném most megosztani veletek.

Matthew Gray Gubler

girlfriend wanted

must love decorating for holidays
mischief
kissing in cars
and wind chimes

no specific height
weight
hair color
or political affiliation required
but would prefer a warm spirited non racist

cynics
critics
pessimists
and “stick in the muds” need not reply

voluptuous figures a plus

any similarity in look, mind set, or fashion sense to
mary poppins
claire huxtable
snow white
or elvira wholeheartedly welcomed

i am dubious of actresses, fellons, and lesbians
but dont want to rule them out entirely

must be tolerant of whistling
tickle torture
james taylor
and sleeping late

i have a slight limp
eerily soft hands
and a preternatural love of autumn

I once misinterpreted being called a coal-eyed dandy as a compliment when it was intended as an insult

I wiggle my feet in my sleep
am scared of the dark
and think the Muppets Christmas Carol is one of the greatest films of all time

all i want is
butterfly kisses in the morning
peanut butter sandwiches shaped like a heart
and to make you smile until it hurts

Forrás

The Vow

Nézzük, mi történik akkor, ha egy rakat rossz színészt szerződtetünk egy kiszámítható, helyenként klisés-giccses filmbe, aztán csapjuk még hozzá a varázsmondatot is.

Erről aztán lehet hideget, meleget. De tényleg. Én személy szerint nagyon vártam, mert imádom Channing Tatumot, de sajnos csak most jutottam el odáig, hogy meg is nézzem. Tudom, hogy borzalmasan rossz színész, de egyszerűen annyira jól néz ki és annyira aranyosan mosolyog és annyira szimpatikus, hogy nem tudom nem szeretni azért, mert “mellesleg” tehetségtelen. A ‘Step Up’ óta egyébként sokat fejlődött, igaz, soha nem lesz belőle se Ryan Gosling, sem pedig Robert Downey Jr.

Leo szinte egyazegyben a ‘The Notebook’ Goslingja (egyébként egy borzasztóan szerethető karakter), Rachel McAdams pedig kb. ugyanazt játsza, mint akkor. Tatum karaktere kb. minden nő álma, nagyon ritka, hogy egy pasi ilyen legyen. Goslingon (Noah) kívül Jake Gyllenhaal jutott még eszembe (Jamie – Love and Other Drugs), a különbség igazából annyi, hogy míg ők ketten remek színészek, Chan hát… nem az. De ezt már írtam. (Adam Sandler is eszembe juthatott volna, de ő már csak utólag jutott…)

McAdamst nem kedvelem különösebben, általában idegesítő libákat játszik, és ha minden igaz, az életben is valami hasonló. Itt viszont néha nagyon szép. Alapvetően nem az. Alapvetően Tatum is tök ronda, valamiért mégis szexi. Mondom ezt úgy, hogy a szálkás izmok tetszenek. Mikor valaki úgy néz ki, mint egy nagyranőtt csecsemő (mint most Tatum), az nagyon nem jön be. Remélem le fog fogyni vagy csinál magával valamit, és akkor egy fokkal mégjobb lesz ránézni. Azért azt ismeritek, remélem, hogy:

Mondhatnám azt is, hogy ezzel a sráccal totál nonszensz a sztori, de persze már Goslinggal a ‘The Notebook’ is az volt.

Gyanítom, én vagyok az utolsó, aki látja ezt a filmet, úgyhogy nem kell leírnom, miről szól. Igazából nem lenne ez rossz. Csak hát valamiért mégis az. Sokszor vettem észre magamon, hogy unatkozom. Szinte csak azok a jelenetek érdekeltek, mikor a srác mosolyog vagy nevet vagy éppen egy szál semmiben flangál. Jó, azért McAdams kék szemeibe, telt ajkaiba és szabályos fogaiba is bele lehet zúgni. Néha. Ez talán inkább az operatőr érdeme. Vannak nagyon jó, nagyon aranyos, nagyon szuper jelenetek (meg olyan is, ami szerintem véletlen volt, aztán benne hagyták, mert jól sikerült), az ember egy csomó ötletet meríthet ezekből, és – ha akarja – átültetheti a saját kapcsolatába. Van pár ilyen, ami nekem is megtetszett, de pl. Downeyéktól is lehet tanulni, mert nekik is vannak jópofa ill. hasznos “praktikáik”. :)

Az ötlet jó, tetszik, hogy igaz szerelemről szóló filmeket is lássunk, és elgondolkodjunk pár dolgon, de ezt sokkal, de sokkal jobban is meg lehetett volna csinálni. (Ráadásul kicsit unalmas már, hogy mostanában mindig a nő a rossz, a férfiak meg angyalok.) A két főszereplőnek nulla köze van egymáshoz, egyáltalán nem illenek össze. Szép, szép, de unalmas és kiszámítható a cselekmény.
A csajt utáltam, és nem is értettem, a srác mit eszik rajta (tudom, tudom, változott az évek során, és ő már az “új verzióba” szeretett bele, de akkoris). Paige rettentő goromba, csodálkoztam is, hogy Leo ilyen sokáig bírja kifakadás nélkül. Aztán vannak itt jótanácsokat osztogató barátok meg gonosz család, akik annyira nem is gonoszok meg helyzetet kihasználó ex, aki annyira nem is akarja kihasználni a helyzetet (senki ne dőljön be a trailernek!).

A szinkron ahogy az lenni szokott, katasztrofális. Kár, hogy nem felirattal játszák, hiszen Tatum testénél már csak a hangja jobb, így jó lett volna őt hallani. Nem nagyon tudok mit írni… A doktornő szimpi volt. :D Ha jobb lenne, azt mondanám, a férfiaknak is meg kellene nézniük (sok pasinak tetszik amúgy, mármint azok alapján, amiket olvastam).
Sokan mondják, hogy milyen fantasztikus a színészi játék, hogy mennyire romantikus és váratlan és mittudomén ez az egész (nem tudom, ők mit láttak). ‘The Notebook’ és ’50 First Dates’ pepitában, egyszer-kétszer meg lehet nézni, néha még nekem is könnyes lett a szemem (nem sírtam, annyira azért nem jó), mert megint a sráccal tudtam azonosulni meg együttérezni, de sajnos ebben több volt, mint amit aztán kihoztak belőle. 6/10.

Fogadom (The Vow)
amerikai-brazil-francia-ausztrál-angol-német romantikus dráma, 104 perc, 2012

rendezte: Michael Sucsy
forgatókönyv: Jason Katims, Abby Kohn, Stuart Sender, Marc Silverstein
szereplők: Rachel McAdams, Channing Tatum, Jessica Lange, Sam Neill, Jessica McNamee, Wendy Crewson, Tatiana Maslany, Lucas Bryant, Scott Speedman, Joey Klein, Joe Cobden, Jeananne Goossen, Dillon Casey, Shannon Barnett, Lindsay Ames
IMDb: The Vow

Nyomtatásban is

Még nem írtam, de akkor most.

Február 25-én, a IV. Országos Linedance és Country Fesztiválra jelent meg a Country Magazin első száma, engem pedig az a megtiszteltetés ért, hogy írhattam egy country-val kapcsolatos filmről. A film nem más, mint a tavalyi Oscar-jelölt ‘Country Strong’ – Gwyneth Paltrow, Garrett Hedlund, Leighton Meester és Tim McGraw főszereplésével.

A kéthavonta megjelenő Country Magazint megtaláljátok a facebookon, ahol az infó-résznél a megrendelés menete is le van írva. Ugyanott – aki szeretne – elő is fizethet rá.

A filmről most tehát nem is írnék többet, keressétek a magazin 13. oldalán! :)

Reflektorfény (Country Strong)
amerikai zenés dráma, 117 perc, 2010

írta és rendezte: Shana Feste
szereplők: Gwyneth Paltrow, Tim McGraw, Garrett Hedlund, Leighton Meester
IMDb: Country Strong

Oscar 2012

Nem szeretnék senkit sem a nyertesekkel és a véleményemmel traktálni, legyen elég annyi, hogy idén úgy gondoltam, többet ér, ha kialszom magam.

A nyertesek listája megtalálható egyébként (többek közt) pl. a Vox oldalán. Az alvással nem is volt gond, köszönöm, jól esett, és egyáltalán nem bánom, hogy ezt választottam, hiszen minden papírforma szerint alakult, és a gálával kapcsolatban a nyertesek érdekelnek legkevésbé. Jó, nem akarok álszenteskedni, felvételről meg fogom nézni az érdekesebb részeket, néhány díjátadót meg ilyesmit.

Az egyik díjátadó-párosnak “köszönhető” ez a bejegyzés is, ill. hát amúgy is illik valamit írni az Oscarról, ha már filmes blognak nevezem ezt az oldalt. Aki tudja, tudja, aki nem, az majd most jól megtudja, hogy kedvenc színészem és egyik (ha nem A) legnagyobb példaképem – minden elképzelhető szempontból – Robert Downey Jr. Fel nem tudom fogni, miért nem kérik fel arra, hogy ő legyen az Oscar host mondjuk Jude Law-val – de ahogy az alábbi példa is bizonyítja, akár Gwyneth Paltrow-val. Talán attól félnek, hogy túl sokan néznék majd? Vagy hogy az összes újság azzal lenne tele, hogy milyen fantasztikusak voltak a házigazdák, és hogy ők voltak minden idők legjobbjai, és hogy akárki jöhet utánuk, az sosem érhet fel velük? Vagy csak annyi a probléma, hogy nem tudják megfizetni őket? Ez lenne az egyetlen reális magyarázat.

Akárhogyis, Downey most is remekelt (“Pepper” is jó volt persze), tökéletesen nézett ki, eszünkbe juttatta a ‘The Last Party’-t (ugyeugye :) ), és hát… Downey volt. Az az igazság, hogy nem nagyon tudok rá szavakat. :) Ő úgy tökéletes, ahogy van. Legalábbis nekem.

Man on a Ledge

Azért néztem meg ezt a filmet, mert elképzelni nem tudtam, mi a fenét tudnak kihozni abból, hogy valaki kilép egy párkányra és közel másfél órán át ott ácsorog. Az élmény nem teljesen friss, hiszen már egy hét eltelt azóta, hogy láttuk, de szinte bármit írnék, spoiler lenne, így nem is akkora baj, és inkább nem is viszem nagyon túlzásba.

Na jó, az előbb hazudtam, nem csak emiatt néztem meg. Sam Worthington nem tartozik a kedvenc színészeim közé, totálisan közömbös színészként és pasiként is, és Jamie Bell sem az esetem, azonban khm… itt van Anthony Mackie, akiről úgy gondolom, hogy ha valamiben szerepet vállal, akkor az valószínűleg nem véletlen. Ergo már ő kellő motiváció volt, hogy beüljek a moziba, persze egyáltalán nem volt baj (sőt), hogy érdekesnek ígérkezett a sztori.

Na és most hogy írjak úgy, hogy ne rontsam el az élményt? Ha azt mondom, hogy bizonyos szempontból engem a ‘The Real McCoy’-ra emlékeztetett, az már spoilernek számít? Vagy ha azt mondom, hogy az ‘After the Sunset’-re is? Vagy mondjuk a ‘U.S. Marshals’-ra? Vagy a ‘The Fugitive’-ra (amit ciki-nemciki még nem is láttam)? Mondjuk ha valaki látta ezeket, akkor sem kell megijedni, mert azért ez a film nem ilyen. Csak hát emlékeztet rájuk, na.
Tagadhatatlan, hogy sok klisével dolgoztak a készítők, ám ez mégsem annyira zavaró, így is bőven elégszer szisszentem fel és bőven elégszer mosolyogtam közben. Néha a fejemet is fogtam, pl. hogy hogy lehetnek a tv-sek/helikopterpilóták ennyire IQ-mínuszok… Mondjuk simán el tudom képzelni, hogy a valóságban is lehet ilyen.
Abszolút jól adagolják az infókat, jól kitalálták a szereplőket, mindenkinek van annyi háttere, amennyi a film szempontjából feltétlenül szükséges. A csavarok is borzasztóan tetszettek, és vicces pl. a vége, mikor mindenki bemutatkozik :) Mondjuk sejtettem, hogy valami lesz, de nem jöttem rá konkrétan. A végére persze összeállt a kép.
Sokszor csak a szerencsén múlik, hogy valaki nem “bukik le”, és bár viszonylag hamar elkezdhetünk gondolkodni, hogy ki is a rosszfiú, azért (ahogy azt megszokhattuk) a megoldás mégsem ennyire egyszerű. Ahogy egy krimit/thrillert meg kell írni, ezt úgy írták meg. Kerek egész úgy ahogy van, a színészek teljesen jók, tényleg nem lehet panasz senkire és semmire, ügyes dolog volt, hogy Worthington kiállt arra a párkányra, mert nekem az egész nagy meglepetés volt, és örültem, hogy végülis ez lett belőle.

Pár szó a színészekről. Sam Worthingtonnak szép keze van, aki ezt külön nem figyeli annyira, mint én, az tegye meg! De elsősorban nem is az a feltűnő, hogy szép keze van, hanem, hogy elképesztően hosszú ujjai. Fogadok, hogy tud zongorázni. Na jó, lehet, hogy nem, de ha nem tud, akkor kéne neki. :) A másik a hangja. Ja igen! Mert szerencsére feliratosan vetítik a mozik! (Áldom a forgalmazókat ilyenkor.) Szóval nagyon kellemes hangja van.
Itt van Anthony Mackie, sajnos csak egy kisebb szerepben (Cassidy legjobb barátját alakítja), és most is olyan kedvesnek és aranyosnak tűnik, gyanítom, a mosolya meg a szemei miatt. Mindegy, hogy jófiút (The Adjustment Bureau) vagy rosszfiút játszik (Half Nelson), nekem mindig ez a benyomásom róla :)
Az egyik leghálásabb szerep talán Jamie Bellé (ő Cassidy tesója), a poénosabb részeket neki (ill. a karakterének) köszönhetjük, ráadásul kapott maga mellé egy gyönyörű nőt (vagy lányt.. alig hiszem el, hogy csak egy évvel idősebb nálam :) ), Genesis Rodriguez személyében. És itt kell megemlítenem, hogy ugyan vannak pasik ebben a filmben, de “erős a gyanúm”, hogy elsősorban mégis inkább a férfiakat célozták meg a készítők, már csak azért is, mert a hölgyön egy jelenetben a kelleténél kevesebb ruha van. És annak a jelenetnek tényleg semmi funkciója nincs, csak annyi, hogy kikerekedjen a nézők szeme.
Gyönyörű nőkből sosem lehet elég – gyanítom legalábbis, hogy a férfiak jelentékeny része vélekedik így -, ám nincs mindenki oda a latinokért, ezért kapunk egy szőke szépséget is, ő Elizabeth Banks névre hallgat. Kisebb szerepe volt a Pókember-trilógiában, és hamarosan láthatjuk a ‘The Hunger Games’-ben is, amit remélem már mindenki nagyon vár (szereplők még pl. Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Liam Hemsworth, Woody Harrelson, Willow Shields, Stanley Tucci, Donald Sutherland, Lenny Kravitz, Toby Jones…).
Ja, és ki ne felejtsem Kyra Sedgwicket, aki ugyan se nem főszereplő, se nem szép, viszont ő Kevin Bacon felesége (??? ennek tényleg semmi köze a filmhez :D ), és nagyon idegesítő karaktert játszik.

Most, hogy már ennyit írtam a semmiről, be is fejezem :) Konklúzió: a film nagyon okos, nagyon ügyes, lendületes, izgalmas, kerek egész, sajnos nem is tudom, mit kéne változtatni rajta, és az biztos, hogy sok másik filmnél sokkal jobb, valami azonban mégis hiányzik belőle. Valami, amitől felejthetetlen lesz. 7/10.

Borotvaélen (Man on a Ledge)
amerikai thriller, 102 perc, 2012

rendezte: Asger Leth
forgatókönyv: Pablo F. Fenjves
szereplők: Sam Worthington, Anthony Mackie, Patrick Collins, Jamie Bell, Genesis Rodriguez, Elizabeth Banks, Kyra Sedgwick, Ed Harris, Titus Welliver, Afton Williamson, Edward Burns, Johnny Solo, Pooja Kumar
IMDb: Man on a Ledge