Love and Other Drugs

Ha stílszerű akarnék lenni, akkor most a ‘Valentine’s Day’-ről írnék, de azt anno még moziban láttam, és nem írtam róla, mostanában pedig nem volt időm újranézni. Írhatnék persze a ‘New York, I Love You’-ról is, amiről egyébként tavaly írtam is, de nem annyira jó film, hogy ezt ajánljam mára; ezt viszont, ami sokak szerint egyébként a ‘Sweet November’ és az ‘A Walk to Remember’ keveréke bátran javaslom bárkinek, aki szereti a jó filmeket.

2011. február 7.

És akkor a mai szösszenet. Ezt a filmet azoknak ajánlom, akik már-bármikor-valaha megkérdezték tőlem, hogy milyen filmet csinálnék, ha csinálnék. Ilyet.

Ennyi szexjelenetet két órába belesűrítve azt hiszem, moziban még nem láttam. De valószínűleg mozin kívül sem. Kezdjük ott, hogy a magyar cím ‘Szerelem és más drogok’ ismételten a filmet-meg-nem-néző, intelligens magyar fordítók fejéből pattant ki, merthogy ez a cím helyesen sokkal inkább így hangzana: “Szerelem és más gyógyszerek”, esetleg “orvosságok”. Csak hát ki nézne meg egy olyan filmet, amiben gyógyszerekről van szó?! Naugye. (Tudom, tudom, lehet drognak nevezni a gyógyszereket, de akkoris…)

Aki romantikus vígjátékra számít, az már most hessegesse el a gondolatot, mert itt azért messze nem erről van szó – persze így eladható. Kellemes társaságban, gyanútlanul ültem be a moziba. Így a vizsgák után mindketten egy kis butulásra vágytunk, nem akartunk gondolkodni, és komoly filmbe vágni a kritikai érzékünket. Mellélőttünk. :D
A ‘Love and Other Drugs’ olyan film, ami egy nem-hálivúdi témát próbál hálivúdiként elmesélni. Hogy mivan? oO Igen. (SPOILER) Adott egy nőcsábász srác és egy nagyon beteg lány. (SPOILER VÉGE) Oké, ez nem volt igazi spoiler, de én még ennyit sem tudtam a filmről, csak a két főhős nevét, és a film címét.
Klasszikus ámerikáj forgatókönyv, eszméletlen kezdés (sokszor újranézném, ha lehetne), inciting incident meg mindenféle akadályok, minden plot point a helyén, ahogyan azt tanítják (tanultuk), a végén ugyan nem repülőtéren rohangálnak, de majdnem, és persze mindenki boldog. Bírtam a mellékszereplőket is, de a karakterek kidolgozottságával csak a két tesó-srác esetében voltam megelégedve. A zene semmi izgalmas, a fényelést viszont imádtam.

Oliver Platt-et alig ismertem fel oO Ismerős volt, de valahogy másra emlékeztem. Megöregedett :( Bennem még a szakállas Porthos-kép élt róla. Anne Hathaway-t a Neveletlen hercegnő (The Princess Diaries) óta imádom, ha mást nem is, sírni mindenképpen tud. (SPOILER) Na, nem vagyok gonosz, tényleg bírom őt és szerintem nagyon jól alakította a beteg lányt. Minduntalan Michael J. Fox jutott róla eszembe… (SPOILER VÉGE)

És akkor dobpergéééés.. nézzük, kibe lett ma szerelmes Zsófi: de hát ki más is lehetne az úriember, mint Jake Gyllenhaal!!! :D Azt kell mondjam, kikupálódott a srác oO Nem is kicsit! Először a Holnaputánban (The Day After Tomorrow) láttam még hat éve. Kis nyálas kölyök volt, és nagyon nem tetszett, most meg bár “csak” srácot játszott, 30 éves létére férfinak néz ki. És ezt kevesekre mondom. Tényleg NAGYON kevesekre mondom. Pláne nem ilyen fiatalokra. Nem annyira kedveltem őt a ‘Brokeback Mountain’-ben, mert ott Heath Ledger volt a lényeg, de szerettem pl. a ‘Zodiac’-ban. El kell ismernem.. egy újabb színész, akinek illene végigpörgetnem a filmográfiáját. (Nem lesz nehéz, mert még csak 24 filmje van, ha épp ráérek, kb. két napba telik, mert párat már láttam.) Leginkább a mosolyába zúgtam bele. Csibészes. Aztán a kék szemeibe meg a bőre színébe (bár ez inkább a világosító, mintsem az ő érdeme) meg a vállaiba (ez pedig valószínűleg a ‘Prince of Persia’ érdeme – ezt amúgy a játék alapján csinálták? :D Még nem láttam, de pótolom, ahogy tudom).

Ez van… Chan Tatum és a ‘Dear John’ óta rá kellett jönnöm, hogy még élvezetesebb úgy filmet nézni, ha nem csak a színészi teljesítményt, hanem az “esztétikai élményt” is szem előtt tartjuk :) Összességében nálam 7/10.

Szerelem és más drogok (Love and Other Drugs)
amerikai romantikus vígjáték, 112 perc, 2010

rendezte: Edward Zwick
forgatókönyv: Charles Randolph, Edward Zwick, Marshall Herskovitz, Jamie Reidy (könyv)
szereplők: Jake Gyllenhaal, Anne Hathaway, Oliver Platt, Hank Azaria, Josh Gad, Gabriel Macht, Judy Greer
IMDb: Love and Other Drugs

The Help

Az első és a filmcímek kivételével a linkek a filmzene, érdemes meghallgatni őket – egyrészt azért, mert jók, másrészt azért, mert úgy találtam ki, hogy kapcsolódjanak a szöveghez. :)

2011. november 3.

“You is kind. You is smart. You is important.”

Amikor először olvastam a filmről (a Forum Hungary játékán) azt hittem egy komor, lehangoló, szomorú drámát fogok látni, és mivel mindenhol a dráma műfajába sorolták, efelől nem is volt kétségem – egészen addig, amíg valami olyasmit nem tettem, amit nagyon ritkán szoktam: megnéztem a trailert. A trailer vicces, harsány színeivel pedig a Pleasantville (vagy a Született feleségek) “művároskájára” emlékeztet legjobban, tehát ha azzal a tudattal ültem volna be a moziba, hogy most történelemórát fogok látni, akkor bizony igencsak meglepődtem volna.

A film Kathryn Stockett azonos című, első regénye alapján készült. 60 ügynökség utasította el, mire egyikük hajlandó volt kiadni – eddig csaknem 5 millió példányban kelt el és több, mint 100 hétig szerepelt a New York Times Best Seller listáján.
A főszereplőt, Skeetert az író tulajdonképpen saját magáról mintázta, azonban a történet fikciós. Stockett 1969-ben, Mississippi fővárosában, Jackson-ban született (ez cselekményünk színhelye is), a regényt pedig az ihlette, hogy őt is az afroamerikai házvezetőnőjük nevelte. A történet röviden annyi, hogy Skeeter egy írónak készülő fehér lány, akinek nem tetszik, ahogy a fehérek a fekete cselédjeikkel bánnak, és megpróbálja megszólaltatni a feketéket, arra kéri őket, meséljék el, hogy bánnak velük – a jót s rosszat egyaránt. (Mississippi ráadásul egy déli állam, a rabszolgatartás egyik fellegvára volt, ha lehet ezt mondani, és nem igazán csípték azokat, akik a feketék és fehérek egyenlőségéért kampányoltak, Skeeter tehát igen nagy fába vágja a fejszéjét.)
1963-ban járunk, ez év végén gyilkolták meg Kennedy elnököt és ebben az évben hangzott el Martin Luther King Jr. híres beszéde is. Pozitívum, hogy nem jó és rossz “párharcáról” van szó, hiszen a fehérek közt is akadnak jók, és a feketék sem mindannyian szentek, igaz, a feketék azért még ígyis valamivel idealizáltabbak, mint amilyenek valójában lehettek, de ez talán megbocsátható ha tudjuk, a DreamWorks keze van a dologban. A könyv amúgy állítólag drámaibb a filmváltozatnál.

A film – akárcsak a könyv – magyarul ‘A segítség’ címmel jelent meg, amiben a kezdő angolos nem is lát kivetnivalót, mi azonban okosabbak vagyunk, mint egy kezdő angolos (ugye?!) és tudjuk, hogy milyen találó cím is ez a “The Help”. Ugyanis nem egyjelentésű szó. Jelent például olyasmit is, hogy “bejárónő” vagy “háztartási alkalmazott”, tehát akár még az is lehetne a magyar cím mondjuk, hogy “Házvezetőnők”. Az más kérdés, hogy így mennyire lenne eladható, de az, hogy ‘A segítség’ véleményem szerint majdnem annyira nézőcsalogató cím, mint a fent említett verzió :) de most kivételesen nem mondok rosszat a forgalmazóra, hiszen a fordítás végülis korrekt, és így is megállja a helyét. Ja, amúgy a film feliratos, a fülünk bőven gyönyörködhet a déli akcentusban ill. a déli feketék akcentusában és nyelvtanában is. A magyar felirat vicces, volt itt “sebibe” meg “vón” meg “gyün”, mintha Kirk Lazarust hallanám magyarul, de örültünk, hogy csak láttuk, nem hallottuk.

Emma Stone a kabalám. A ‘Ghosts of Girlfriends Past’-ban láttam először (két éve, moziban), de hazudnék, ha azt mondanám, megjegyeztem. Aztán az első premier előtti vetítés, amire sikerült eljutnom a ‘Crazy, Stupid, Love.‘ volt, amiben már főszerepet játszott, majd jött az ‘Easy A’ (sajna csak itthon), végül pedig ez. Ma már nem nagyon szoktam elhamarkodott döntéseket hozni azzal kapcsolatban, hogy kit nevezek kedvenc színésznek, de ez a hatalmas szemű vöri már-már üldöz, úgyhogy az utóbbi három film alapján – amiből kettőre ugye ingyenjegyet nyertem – nyugodt szívvel sorolhatom mostmár a kedvenc fiataljaim (Anne Hathaway, Andrew Garfield, Carey Mulligan és a többiek) közé. És még sírni is tud – pluszpont.

Egyébként (egy-két kivétellel) az egész stáb szuper. Viola Davis (Kate & Leopold, Solaris, Disturbia, Eat Pray Love), aki a szerep kedvéért jópár kilót felszedett, és aki valójában a főszereplője a filmnek valami fantasztikus. ’65-ben született, tehát ő ebből a korszakból (szerencsére) már alig tapasztalt valamit, mégis annyira hiteles, mintha ő maga is megélte volna, amit Aibileen. Hasonló a helyzet Octavia Spencerrel is (Seven Pounds, The Soloist), aki ugyan még Davisnél is fiatalabb, mégis igen jól megállja a helyét, sőt szerintem sokaknak (lesz) ő, vagyis Minny a kedvence.
Lényegében ők ketten és Emma Stone (Skeeter) az igazi főszereplők, de az alkotóknak sikerült rengeteg színészt/karaktert/történetet belepréselniük a filmbe anélkül, hogy bármelyikükkel kapcsolatban hiányérzetünk lenne. Pedig ugye a sokszereplős filmeknél ez szokott probléma lenni, vagyis, hogy nagyon felszínesek a karakterek. Ezesetben sem mondom azt, hogy mindenki annyira tökéletesen ki van dolgozva, mert a legtöbbjük elsősorban valamilyen sztereotípiát testesít meg, de én azon sem csodálkoznék, ha külön-külön mindegyikőjük élettörténetét megírták volna. Mondjuk el kéne olvasnom ahhoz a könyvet, hogy tudjam, ebből mi Tate Taylor és mi Kathryn Stockett érdeme.
A “nemjófej” nők “szószólóját”, Hilly-t alakító Bryce Dallas Howard az egyik leggyengébb a főbb szereplők közül (a szeme valószínűtlen formája szerintem nem is valódi, ahogyan az orra sem), de James Franco exe, Ahna O’Reilly (Elizabeth) sem brillírozik éppen, igaz, neki nem sok szerep jutott. Tetszett viszont Allison Janney (Skeeter anyukája), Sissy Spacek (Hilly anyukája) és a Celia-t alakító Jessica Chastain (The Tree of Life, Coriolanus), sőt, utóbbi karaktere nagyon-nagyon-nagyon is tetszett. (SPOILER) Úúúgy tudtam, hogy ő lesz az egyik legjobb fej! :) (SPOILER VÉGE)
Talán feltűnt, hogy eddig csak nőkről írtam. Nos, ez azért van, mert tényleg szinte csak nők szerepelnek a filmben, úgyhogy igazi felüdülés volt Chris Lowell (Stuart) és Mike Vogel (Johnny) megjelenése. És ami a legszebb, hogy mindkettejükkel kapcsolatban leírhatom Ryan Gosling nevét :D Lowell egy számomra noname srác, mert nem láttam a ‘Graduation’-t, sem pedig a sorozatait (ő inkább sorozatszínész), és ha megborotválkozna, nem is nézne ki olyan rosszul. Mozdulataiban, testtartásában igencsak emlékeztet R.G.-ra, és akkor még nem említettem a mosolyát és a profilját, de nézzétek meg a filmet, és mondjátok a szemembe, hogy nektek nem R.G. jutott eszetekbe először :) Mike Vogellel kissé hadilábon állok, mert tetszett a ‘The Sisterhood of the Traveling Pants’-ben és a ‘She’s Out of My League’-ben, de aztán tavaly csúnyán összeverte Ryant a ‘Blue Valentine’-ban, szóval… :D Viszont itt olyan jófej és olyan sármos volt, hogy egyszerűen nem lehetett rá haragudni a “múltban elkövetett hibáiért” :) Jópont neki egyébként, hogy a szépfiú szerep mellett jól áll neki a Goslingot-megverős karakter és a hatvanas évek divatja is, úgyhogy nem borulnék ki nagyon, ha kapna még pár ajánlatot. Félreértés azért ne essék, nem ájultam el tőlük – mindkettejüket könnyebb elfelejteni, mint megjegyezni -, de azért jó, hogy vannak.

Összességében nem nagyon tudok rosszat mondani a filmről, talán azt, hogy kicsit azért hosszú az a 146 perc, és helyenként volt némi hiányérzetem (nem tudnám megmondani, miért, majd az okosok megmondják) de mi nagyon jól éreztük magunkat (és én úgy láttam/hallottam, hogy a közönség többi része is). Szuperek a zenék (Johnny Cash, Ray Charles, Bob Dylan, Chubby Checker…), szépek a színek, kellő arányban van a dráma és a humor, szerethetőek a színészek/karakterek, és azok szerint, akik olvasták a könyvet Taylornak nagyon jól sikerült azt átültetnie a vászonra. Nem ez lesz a kedvenc filmem, és azt sem ígérhetem, hogy emlékezni fogok rá 3-5 év múlva, de ha az ember nem rasszista és nem történelemórára készül, akkor nagyon jól fog szórakozni. Azért legyen kéznél zsepi is :)

Ugyan tegnap láttuk, de: mától a mozikban :) 9/10.

A segítség (The Help)
amerikai-indiai-emirátusokbeli filmdráma, 146 perc, 2011

rendezte: Tate Taylor
forgatókönyv: Tate Taylor, Kathryn Stockett (regény)
szereplők: Emma Stone, Viola Davis, Bryce Dallas Howard, Octavia Spencer, Jessica Chastain, Ahna O’Reilly, Allison Janney, Anna Camp, Chris Lowell, Cicely Tyson, Mike Vogel, Sissy Spacek, Brian Kerwin
IMDb: The Help

One Day

Ritka, hogy nem rögtön írok egy filmről, de ez pl. ilyen volt. Október 28-án láttuk, aztán másnap illetve 31-én irogattam róla. Volt rá időm, talán ezért is lett kicsit hosszabb az átlagnál.

2011. október 31.

Ez a film is bizonyítja, amit már többször mondtam, hogy nőt nem szabadna a rendezői széknek még csak a közelébe sem engedni (akkor sem, ha dán). Mert ahány nő filmjét láttam eddig, annyiszor követtem el gondolatban harakirit. Tisztelet a kivételnek persze. Mondhatnánk, hogy magam ellen beszélek, ami részben igaz is, de nagy átlagban szerintem elmondható, hogy mi nők totálisan tehetségtelenek vagyunk, ami a filmrendezést illeti. Valószínűleg azért, mert túl sokat gondolkodunk és a bonyolult gondolatmenetek végére várjuk az isteni szikrát, ami megváltja majd a világot. Ezzel nem is lenne baj, ha közben eszünkbe jutnának a legegyszerűbb, legevidensebb dolgok – de hát nem jutnak. És minél intelligensebb és minél tanultabb az ember, annál kevésbé jutnak ezek eszébe. Mert nagyon sokszor a legegyszerűbb semmiségnek tűnő ötletekből születnek a legszuperebb megoldások. Ebből a szempontból könnyebb helyzetben vannak a férfiak (és általában a nem-annyira-tanult emberek is), akik általában nem olyan okosak, mint mi, hiszen ebből kifolyólag az egyszerű dolgok jutnak eszükbe először. És ezzel nem azt mondom, hogy a férfiak buták lennének, bár ez sokszor igaz (és van rengeteg elképesztően buta nő is), de az biztos, hogy gyakorlatiasabbak, és sok mindenben jobbak, mint mi. Gyakran érzem magam totálisan hülyének, amikor egy pasi mond vagy csinál valamit, ami egyszerű és nagyszerű, én meg csak fogom a fejem, hogy nekem hogyhogy nem jutott eszembe, hiszen egyértelmű?! Más területen meg mi vagyunk a jobbak, szóval tök jól kiegészítjük egymást. Csak légyszi, női rendezőt ne.

Még pénteken láttuk Maszattal, hála a sulinak, az első kb. 10 percről lemaradtunk, viszont mikor vége lett, összenéztünk és egyszerre kezdtük a mondatot: “vegyes érzéseim vannak…”
Egyébként állítólag a regény úgy kezdődik, hogy ismerik már egymást, mert egy egyetemre járnak, de nem mozognak egy körben (a menő srác és az okos lány), de a diplomaosztó napján valahogy mégis “összekeverednek”. A film ezzel szemben azt mondja, hogy a diplomaosztón ismerik meg egymást úgy egyáltalán. Ezeket csak fórumon olvastam, mert a regényt nem, a film elejét meg ugye szintén nem. Aztán a film goes on like this: a két barát elkövetkező kb. 20 évét követjük nyomon úgy, hogy minden évben a megismerkedésük (a diplomaosztó) évfordulóján történt eseményeket látjuk. Hol együtt vannak azon a napon, hol külön, valamikor csak telefonon beszélnek egymással, valamikor egyáltalán. Szerelmek, iskolák, munkahelyek jönnek-mennek, de ők valamilyen formában mindig ott vannak egymásnak. Persze szerelmesek, de az időzítés (vagy valami más) általában rossz, és így nem is jönnek össze soha. Nem árulok el nagy titkot, hogy de egy idő után azért csak összejönnek, hiszen ez egy romantikus történet, ami általában elég kiszámítható, így aztán az a twist is elég kiszámítható.

A baj ezzel a filmmel az (mert állítólag a könyv nagyon jó), hogy gyakorlatilag megmaradt az ötlet szintjén. Merthogy a megvalósítás pocsék. Ötletes, hogy mindig csak az év egy napján találkozunk velük (de ez a könyv érdeme), ötletesek a dátumfeliratok, szépek a színek, bár kiszámítható, mégis jó a befejezés, nagyon jó, ahogy Em az évek alatt változik és okos kislányból felnőtt nő lesz (rút kiskacsa esete), de ezzel nem találták fel a spanyol viaszt.
A film háromnegyedéig szenvedés az egész. Olyan, mint az élet: unalmas, átlagos, gonosz (persze ebből kifolyólag igaz is). Nem kellene a moziban ülve azt éreznem, hogy egy valóságshow-t nézek, amire egyébként nem is vagyok kíváncsi. Persze lehetne jó. Csomó lehetőség rejlik benne, és látszik, hogy próbálkoztak, csak a megvalósítás nem nagyon sikerült.
Evidens, hogy mikor egy filmben 20 év eltelik, érzékeltetnünk kell az idő múlását nem csak a dátum kiírásával, hanem a környezettel, a zenével, a ruhákkal, a szokásokkal, jelen esetben a tv-műsorok/igények változásával akár. Erre van is kísérlet, helyenként nagyon ügyes is a megoldás, de hamar kezdenek összefolyni az események, egy idő után már olyan gyorsan telnek az évek, és annyira eldugták sokszor a feliratokat, hogy gyakran szinte semmilyen támpont nincs arra vonatkozólag, most éppen hol járunk.

A készítők egyértelmű igénytelenségét már meg sem kellene említenem. Az lenne a minimum, hogy utánajárunk a dolgoknak, nem? Például annak, hogy ha már mutatunk egy sokak által ismert épületet, ami az adott jelenetben még nem épült meg (és mondjuk csak 10 évvel később keletkezett), akkor megkérjük a kedves CGI-s kollégát, hogy ugyanmár, két kattintással tüntesse el onnan, köszi. Vagy utánanézünk annak, hogy Edinburghban júliusban sötét van-e még reggel 6-kor. A film szerint igen, vagyis minimálisan már világosodik, de elárulom, hogy reggel 6-kor nyáron elég sok helyen már hétágra süt a nap, köztük a skót fővárosban is. Vagy hogy a diplomaosztóra random ruhát vesznek fel, mikor meg van határozva, hogy a talár alatt milyen ünneplőben kell lenniük, vagy hogy Skóciában (pláne a nyolcvanas években) nincs talársapka az egyetemeken. Helyenként ma már van, de az Edinburghi Egyetemen nincs, és egyébként sem ez náluk az általános. Mennyibe került volna ez? Egy emailbe? Egy telefonba? Vagy elég lett volna megnézniük az iskola honlapját? Vagy keresniük egy diplomaosztós videót a youtube-on? De úgy tűnik, sokaknak csak akkor diplomaosztó egy diplomaosztó, ha a végzősök talárkalapot dobálnak. Ez van. (Hozzáteszem, nekem nagyon is tetszik ez a szokás, de azért egy ilyen film esetében illene mégis úgy ábrázolni a dolgokat, ahogy a valóságban vannak.)

Azért vannak jó pillanatok, pl. tetszett, ahogy a zenékkel játszottak hol diegetikussá, hol nondiegetikussá téve őket. Ez sem spanyolviasz, és meglehet, hogy csak én képzeltem oda, hogy ezt csinálták, és igazából csak elrontották az eredetileg nondiegetikusnak szánt zenét :D de nekem tetszett. Ilyen volt (a skót Del Amitritől) a ‘Roll to Me‘, amit egyébként is nagyon szeretek :) Konkrétan szerintem az egyik legjobb dal “all time”.
Ezen kívül tetszett még a kislány (ha jól emlékszem, az évek során három különböző lány játszotta), azok a jelenetek, amikben ő van, általában jók is.

A színészekről csak annyit, hogy sekélyes karaktereikkel (még csak vezetéknevük sincs) és átlagos jeleneteikkel túl nehéz dolguk nem volt, nem is nyújtottak semmi extrát, hozták ugyan kb. az elvárhatót (Hathaway inkább), de ennyi. Mondjuk az akcentusukat nem értettem teljesen, hogy ők most skótok voltak vagy mik? Mert elvileg igen, de hát…
Emmát Anne Hathaway alakítja (amerikai ugyebár), akit nagyon-nagyon-nagyon imádok, biztos irtó jófej csaj, szívesen megismerném, szerintem baromi jó színész (és az alapján, amit tudok róla, helyén van az esze is meg a szíve is), és szeretem benne azt is, hogy hiába adnak rá nőies ruhát valahogy sosem tud igazán nő lenni, mindig megvan benne ez a csetlő-botló nem is tudom, tini vagy kezdő-főiskolás, aki próbálkozik, mert tudja, hogy már ideje lenne felnőttként viselkednie, de csakcsak nem megy. Vagy kinövi majd vagy nem, tíz év múlva mondjuk talán már nem áll ez neki olyan jól, mint most.
A srác szerepét a számomra noname Jim Sturgess kapta (angol, de már ezt is nehezen hittem el neki), és nem egészen értettem, hogy vajon mit tett ő azért, hogy övé legyen a szerep? Mondjuk a rendező nő, tehát megkockáztatom, hogy nem a színészi képességeivel kápráztatta el őt. A Dexter név meg szerintem nem éppen az a fajta, hogy minden második gyereknek ez a neve (vagy igen?), pedig egy ilyen történetbe, úgy gondolom, jobban illene egy John vagy egy Jake vagy egy Peter vagy mondjuk egy Sean, ha már britek, hiszen úgy jobban lehetne átlagos srác, akivel bárki azonosulhat, mint ezzel a névvel (ez mondjuk a könyv “hibája” nem a filmé).
Vele kapcsolatban borzasztóan idegesített az, hogy végig az volt az érzésem, a készítők Jake Gyllenhaalt akarták a szerepre, de ő nem vállalta, és mintha meg akarták volna ismételni a “Love and Other Drugs” párosát. Mivel aztán ez nem sikerült, borostát kellett növesztenie a srácnak, és úgy tennie, mintha ő lenne Gyllenhaal. Egyszerűen képtelen voltam ettől elvonatkoztatni. (Amúgy J.G. elég egyértelműen jobb lett volna, mint ő, és még illett is volna hozzá ez a szerep.)
Kisebb szerepben (Dexter anyukájaként) feltűnik Patricia Clarkson is, akire ahogy általában, ezúttal sem lehet panasz.

A film végére egyébként meglepő módon nagyon is összekapták magukat a készítők (még a színészek is), és külön tetszett az is, hogy (SPOILER) nem egy klipszerű összeállítást látunk róluk, hanem csak egy jelenetet (SPOILER VÉGE), egészen meg is hatódtam a végére. A regényt David Nicholls írta, ehhez képest a forgatókönyvet is, úgyhogy nem tudom, hogy őt kellene-e hibáztatni, de talán inkább nem. Utólag azt éreztem, hogy tök jól kitalálták a végét meg kitalálták azt, hogy hogy legyenek a dátumfeliratok, aztán valamivel ki kellett tölteni az első 80 percet is. Aki teheti, ne adjon ki rá pénzt. A plakátot elnézve sokkal de sokkal jobb is lehetett volna, tehát elsősorban a plakát, az egyik kedvenc színészem és az ötlet miatt 5/10. Amúgy nem ér ennyit. Ja és a tanulság: az élet alapvetően sz*r, unalmas és igazságtalan.

Egy nap (One Day)
amerikai romantikus dráma, 107 perc, 2011

rendezte: Lone Scherfig
forgatókönyv: David Nicholls
szereplők: Anne Hathaway, Jim Sturgess, Patricia Clarkson, Ken Stott, Tom Mison, Jodie Whittaker, Rafe Spall, Ken Stott
IMDb: One Day