Spider-Man trilogy

Spider-Man

2011. április 16.

Hahaha, hát ahhoz képest, hogy nem csípem Tobey Maguire-t ez nem rossz. :)
Mindenesetre annak örülök, hogy nem itt láttam először James Francot. XD Jó neki ez a beesett arc, meg nagyon tetszik a szája, amikor beszél, de azért most, 9 évvel később sokkal sármosabb meg jobb meg ügyesebb, meg szerencsére a szerepei is jobbak. :) Tudom, a James Dean előbb volt… és ott nagyon szuper is, itt meg kisebb volt a szerepe…

Mindegy. Jól összerakott kis film ez, bár Green Goblin olyan kis gagyi. Viszont Willem Dafoe-t szeretem nagyon, szóval már csak miatta is érdemes volt megnézni (valszeg kevés nála csúnyább pasi van amúgy). Pókember meg a kedvenc szuperhősöm volt kicsiként, szóval illett tényleg már. És vagány is – kivéve, mikor látom az arcát, mert Tobey… jajj -_-’

8/10

Pókember (Spider-Man)
amerikai sci-fi akciófilm, 121 perc, 2002

rendezte: Sam Raimi
forgatókönyv: Stan Lee & Steve Ditko (képregény), David Koepp
szereplők: Tobey Maguire, Willem Dafoe, Kirsten Dunst, James Franco, Cliff Robertson, Rosemary Harris, J.K. Simmons, Elizabeth Banks, Stan Lee
IMDb: Spider-Man

~o~

Spider-Man 2

2011. április 20.

Azért az első nekem jobban tetszett. Ez sem rossz, de nem biztos, hogy újra megnézném.
A színészek jók, Alfred Molinát is bírtam, egyedül Kirsten Dunsttal nem vagyok – még mindig – kibékülve. Annyira hosszú a film, mintha az első felét évekkel ezelőtt láttam volna, nemigen tudnám felidézni, mi volt benne…
A “grafikája” nem tetszett, pl. mikor Pékember ugrál meg Doc Ock kalimpál a karjaival. Bármelyik számítógépes játékban valóságosabbak a dolgok, mint itt. Az első részben valahogy jobban oldották ezt meg. Itt szinte láttam a blueboxot (vagy green, a színét nem láttam :) ).

Frank Jameso is volt majdnem olyan jó, mint ikertestvére, James Franco, de semmi extra. Tény, hogy nincs is túl nagy szerepe. Emily Deschanelnek valamivel kisebb szerep jutott, mint a Bonesban XD (recepciós, ha valaki nem emlékszik), viszont legnagyobb örömömre egy liftben tartózkodott a Pókicával Mikey, azaz Hal Sparks, akit nagyon csípek (kár, hogy már vége a “Queer as Folk”-nak :( ), és az a liftes volt az egyik legjobb jelenet :)

Tudtátok, hogy Tobey-srác épp forgat, készülődik egy filmje, illetve 11 másikra “le van foglalva”? (Az IMDB szerint legalábbis.) Nem semmi a gyerek. Majd ha mazochista leszek, lehet, hogy elkezdem nézni a filmjeit. XD

7/10

Pókember 2. (Spider-Man 2)
amerikai kalandfilm, 127 (135) perc, 2004

rendezte: Sam Raimi
forgatókönyv: Stan Lee & Steve Ditko (képregény), Alfred Gough, Miles Millar, Michael Chabon, Alvin Sargent
szereplők: Tobey Maguire, Kirsten Dunst, James Franco, Alfred Molina, Rosemary Harris, J.K. Simmons, Donna Murphy, Daniel Gillies, Cliff Robertson, Ted Raimi, Elizabeth Banks, Emily Deschanel, Stan Lee
IMDb: Spider-Man 2

~o~

Spider-Man 3

2011. április 21.

Hát ez is mi volt már?
Túl sok dráma, túl sok fölösleges infó, túl sok ellenfél, túl sok “húúú meg hááá de nagyon imádunk Pókarc”, de legalább megint olyan érzésem volt, mintha workprintet néznék. Csak tudnám, miért. Fele ilyen hosszan is bőven elég lett volna az élményből.

New Goblin végre jófej, kapunk egy nagy adag Franco-smile-t, az úriember szépen ki is gyúrta magát (egy évvel az Annapolis után vagyunk), és végre van annyi szerepe, hogy játszhasson is, ne csak melózzon. Rengeteget változott a második rész óta, és manapság is nagyjából így néz ki, ha megborotválkozik, csak most megint kicsit kezd beesni az arca, az izmai is eltűntek és az egész krapek valahogy karakteresebb lett.

Nem tudom, hogy voltam képes tegnap/ma négy és fél órán át Tobey Maguire-t nézni, de hogy az elkövetkezendő években látni sem akarom, az biztos. :D

5/10

Pókember 3. (Spider-Man 3)
amerikai akciófilm, 139 perc, 2007

rendezte: Sam Raimi
forgatókönyv: Sam Raimi, Ivan Raimi, Alvin Sargent, Stan Lee & Steve Ditko (képregény)
szereplők: Tobey Maguire, Kirsten Dunst, James Franco, Thomas Haden Church, Topher Grace, Bryce Dallas Howard, Rosemary Harris, J.K. Simmons, James Cromwell, Theresa Russell, Dylan Baker, Bill Nunn, Bruce Campbell, Elizabeth Banks, Ted Raimi, Perla Haney-Jardine, Willem Dafoe, Cliff Robertson, Stan Lee
IMDb: Spider-Man 3

In the Cut

2011. június 25.

Nem rossz film, de felejthető. Ha nem tudom, hogy nő írta, akkor is rájövök. Totál szürreális az egész. Vagy nem is tudom… de szerintem ilyen nincs.
Lehet persze, hogy naiv vagyok, az ismereteim meg aztán pláne hiányosak a New York-i rendőrökkel kapcsolatban, de nem hinném, hogy ennyire parasztok, trehányak és izzadtságszagúak lennének, mint ebben a filmben. Maga a rendőrség, pontosabban az a – nevezzük irodának – helyiség, ahol a nyomozók asztalai vannak azt akarja sugallni, hogy itt bizony utolsó tajparaszt, szőrös állatok, nagybetűs férfiak dolgoznak. Úgy értem, az a fajta, aki beül a fotelba meccset nézni, elvárja a meleg vacsit, meg hogy az asszony bevigye neki a sört, az a fajta, aki bűzölög a piától, cigitől és mosdatlanságtól, az a fajta, aki ha olyanja van az esti buli után megveri a nejét. Szerintem a férfiak nagy átlagban nem ilyenek, pedig a film – számomra – ezt sugallja.
A nők meg szexéhes ribancok, akik tudják, mit akarnak, akik naponta akár többször magukhoz nyúlnak, ha épp nem találnak pasit, de akkor is, ha van nekik, ők aztán tudják, milyen a minőségi szex, és a minimum, amit elvárnak, hogy a férfi is tudja, és elégítse is ki a nőt teljesen alárendelve magát neki – nem törődve persze saját magával, a saját igényeivel.
Szóval szerintem ilyen nincs.

Eleve hogy tudja összeegyeztetni magában a rendőr srác, hogy ő most egy ilyen “alkesz-szerű” apa/férj figura, de közben egy igazi Don Juan? Számomra nem hiteles a karakter. Próbál az lenni, Mark Ruffalo tényleg nagyon igyekszik, és jól is áll neki mindkét szerepkör, csak egyszerűen annyira összeegyeztethetetlen a kettő. Kivéve persze ha valami pszichopatáról van szó, mert ilyet már láttunk. Ha az, akkor logikátlan a forgatókönyv, ha nem az, akkor pedig pocsék a karakterábrázolás. Egyébként egész hasonló lenne a fickó a ‘The Kids are All Right’-ban szereplő karakteréhez, csak hát azzal ellentétben ezt elszúrták. Tisztára tudathasadás.
A nő (Meg Ryan) meg hogy tanár… tipikus. Kívülről jókislány, de a bölcsész-külső igazi vadmacskát rejt, egy már-már perverz, voyeur, skizoid alakot. Merthát nehogy azt higgye bárki is, hogy a nők érzelmesek, őket igenis felizgatja a látvány, és arról álmodoznak, hogy milyen lenne ha… Pozitív ez abból a szempontból, hogy le akarja rázni a konvenciókat, sztereotípiákat, viszont átesik a ló túloldalára, mert erre megintcsak azt mondanám, hogy “ilyen nincs, ez túlzás”. Nem kizárt, hogy van, de hogy egy épeszű embert csak két dolog érdekeljen az életben az szerintem nem reális.
A nő húgát ráadásul csak egy dolog érdekli… A kattant srác (Kevin Bacon) meg szimplán kattant. A nyomozó társa nőgyűlölőnek tűnik, de lehet, hogy egyszerűen csak paraszt. Gondosan ügyeltek arra az írók, hogy ennél többet ne is tudjunk meg róluk. A főhős tanítványa sem túl izgalmas. Egy fekete srác írói vénával, akiből bárki kinézi a legszörnyűbb rémtetteket is, mert ő aztán egy igazi báránybőrbe bújt farkas. És akkor találd ki, hogy ki a gyilkos.

Azokat tartom jó krimiknek, (ezt thrillernek mondják, de szerintem vegyesfelvágott), amelyekben kb. egy pillanattal azelőtt jövök rá, hogy ki a gyilkos, mint a szereplők. Ebből a szempontból pl. a ‘Mystic River’ tökéletes alkotás (bár asszem rá ezt minden szempontból elmondhatjuk, és az is thriller elvileg). Közben meg kell az, hogy azon agyaljak, vajon ki lehet, hogy kicsit megdolgoztasson a film, ne csak üljek bambán.
Lehet, hogy a zizi srác? Hiszen olyan őrültnek tűnik! Vagy talán a rendőr? Jaj, nagy veszélyben van a nő! Vagy a fekete srác, hiszen illik rá a profil? Hú, szegény nő, mindjárt találkozik vele! Lehet, hogy maga a nő az, csak disszociatív személyiségzavaros, és nem tudja, mit tett? Ajjajj, veszélyben a rendőrsrác! Persze a végére már akármelyik szereplő lehet a gyilkos (mi van, ha a húga, mi van, ha a rendőr társa vagy netán a sztriptízbár tulaja?), csak derüljön már ki, mert egy ponton túl nincs értelme tovább húzni, amikor már úgy vagy vele, hogy bárki lehet az, akkor nem tudják jobban fokozni az izgalmakat. Aztán a gyilkos olyasvalaki, akire nem is gondoltál igazán, de közben mégis, hiszen “hát persze, ez elég egyértelmű volt”, tehát egy pillanatig sem lepődsz meg. Nagyon húzni nem akarják, kb. 5 percben aztán le is zárják az ügyet (ill. a filmet). Azt szeretik még csinálni az ilyen jellegű filmekben, hogy egy addig nem is szereplő “random statiszta” a tettes. Ez is írtó gyakori. Hogy jó-e vagy rossz, passz…

(A “hozott anyaghoz” képest) okos rendezés, vágás, operatőri munka rendben, elég jó zenék és szép színek, de mégis úgy állsz fel a székből, hogy “hát jó”.
Ez egy amolyan női film, de korántsem a legjobb fajtából. Az indokolatlan mennyiségű meztelen testrészt sem tudtam hova tenni (ha valakinek van üres doboza, amiben elférnek, szóljon), bár a két főszereplő testi adottságai kielégítik az ez iránti igényünket – már ha van ilyenünk. Azt mondjuk nem tudom, hogy alkalmaztak-e dublőrt vagy sem, de ez majdnem lényegtelen is.
Alapvetően nem szeretem a női forgatókönyvírókat/rendezőket, mert olyanok, mintha meg lennének sértve, hogy eddig nem kaptak munkát és mintha kétségbe lennének esve, hogy több lehetőséget nem is kapnak, ezért minden elképzelhető dolgot, az összes létező ötletüket bele kell tenni abba az egy filmbe, amin van szerencséjük dolgozni. A férfiak szerintem lazábbak e téren és általában tehetségesebbek is. Legalábbis eddig úgy vettem észre.

Lehetne ez egy nagyon jó film is akár. Csak hát nem az. A színészek szuperek, és “When In the Cut is good, it is very good.”, de ez sajna nem elég. Ha nagyon nem hasogatjuk a szőrszálat, akkor (max egy hatost, de) egy 5/10-et azért mindenképp megérdemel.

Nyílt seb (In the Cut)
ausztrál-amerikai-angol thriller, 119 perc, 2003

rendezte: Jane Campion
forgatókönyv: Jane Campion, Susanna Moore (regény)
szereplők: Meg Ryan, Mark Ruffalo, Jennifer Jason Leigh, Kevin Bacon, Nick Damici
IMDb: In the Cut

Love & Distrust

2011. március 2.

Ez mi?!

 

 

El nem tudom képzelni, milyen megfontolásból, de tavaly összeraktak egy filmet öt olyan kisfilmből, amiknek semmi, de semmi közük egymáshoz. Érdemes elolvasni az IMDb-n a kommenteket. Aztán nem megnézni a filmet. Külön-külön még csakcsak, na de ez így mi? Most komolyan.

Sajnos feliratot nem találtam hozzá, de majd ha véletlenül találok (akár magyart, akár angolt), és eléggé mazochista leszek, talán megnézem újra.

The Summer House (2009, UK)

Robert Pattinson (karaktere) szakít a csajával, aztán mikor a csaj valami bulin már nem éppen szomjas, jól meg akarja khm, mondván meggondolta magát. Szerencséjére megzavarják őket, így a lány el tud menekülni. Nem sokat értettem belőle a francia akcentussal beszélőknek köszönhetően. 1/10

Blue Poles (2004, Aus)

Sam Worthington kövéren (fel sem lehet ismerni, csak ha nagyon erősen koncentrálunk) felvesz valami nőt, aki nincs egészen kibékülve önmagával, autókáznak, de nem is értem igazán, hogy miről van szó. Gondolom magára talál a nő közben, de ausztrálul sem igazán tudok, így alig értettem belőle valamit. 2/10

Grasshopper (2006, USA)

James Franco ül a vonaton. Nagyon cuki. Mindenféle kütyüvel van elfoglalva (telefon, számítógép), hogy valamilyen módon elkerülje a másokkal való kommunikációt, és érzelmei kimutatását. Találkozik egy csajjal a vonaton, aki hasonló cipőben jár, viszont prosti. A srác elhagyja a telefonját, a csaj visszajuttatja hozzá, meg még történik egy-két dolog, de nem akarom azért lelőni a végét. Önmagában egész jó lenne. 5/10

Pennies (2006, USA)

Amy Adams egy fiatal, egyedülálló anyát alakít, aki bármit megtenne a kislányáért. Kb. két és fél órája van, hogy összeszedjen x mennyiségű pénzt. Szegényt nem üldözi a szerencse, sőt. 6/10

Auto Motives (2000, USA)

12 perces maga a kisfilm, de hat különböző szekvenciából áll. Ez se semmi azért. Az egyikben Robert Downey Jr. és James Cameron is szerepelnek, és valami olyasmiről van ott szó, hogy Pókember akarna lenni, de elkésik a megbeszélt találkozóról. Ez sem teljesen egyértelmű számomra. Aztán van egy olyan, amelyikben egy hapsi áll az út szélén a kocsijával, és a mellette elsétáló nőknek felajánlja, hogy elviszi őket oda, ahova mennek. Értelemszerűen senki nem száll be. Van valami rablásos rész is, meg még mások, az egyikben pedig van egy cowboy, aki elég jól néz ki. (Downey itt amúgy nagyon nem, de alapvetően nem is ezért szeretjük.) Ha eddig nem lett volna elég a jóból, akkor majd most. Igazából a helyes cowboy miatt mondjuk 3/10.

Vajon miért vállalták el ezek a többnyire jó és ismert színészek ezeket a szerepeket? Aztán miért fűzték pont ezeket a filmeket egybe? Ez nem is jó kifejezés, mert simán csak egymás után vannak, tehát nem folynak egybe meg semmi. Sikerült elvesztegetnem az életemből másfél órát. Dejó ^_^

Szerelem és bizalmatlanság (Love & Distrust)
amerikai-angol-ausztrál filmdráma, 94 perc, 2010

rendezte: Daisy Gili (The Summer House), Darcy Yuille (Blue Poles), Eric Kmetz (Grasshopper), Warner Loughlin & Diana Valentine (Pennies), Lorraine Bracco (Auto Motives)
szereplők: James Franco, Amy Adams, Robert Pattinson, Talulah Riley, Sam Worthington, Emma Randall, Michael Imperioli, Rachel Miner, Robert Downey Jr., James Cameron, Octavia Spencer, Tate Taylor
IMDb: Love & Distrust

The Hangover Part II

2011. június 2.

A világ legszebb szempárjának tulajdonosát ( <– ez bizonyított tény!), Bradley Coopert nem lehet – és nem is illik – nem szeretni. A ‘The Hangover’ óta nők százezrei álmodoznak arról, hogy “mi lenne ha” (kivételesen kivétel vagyok :D ), merthogy ott aztán nagyon szekszi volt ám. Az öltönyös fazonok fele egyébként kb. úgy néz ki, mint ő, leszámítva a szemüket (ez is bizonyított tény), szóval őt sem ismerném fel, ha szembejönne velem az utcán… Jut eszembe. Fel tudná sorolni bárki a filmjeit? Csak kérdem.
Vicces, hogy őt régebb óta ismerem, mint Downey-t, még az “annóból”, mikor azt sem tudta senki, hogy ki ez a Cooper-gyerek (csak én, haha, egopower), csak azok, akik merő véletlenségből elcsíptek egy-egy sorozatot, amiben szerepelt. Aztán két éve jött a Hangover, az egész világ odáig van érte, de valójában szerintem senki nem tud róla (a nőügyein kívül) semmit. Én sem egyébként, igaz, láttam azért pár filmben. Hogy tehetséges-e vagy sem, ezt egyelőre nem tudom eldönteni, mert normális szerepet még nem kapott (a ‘Limitless‘-t még nem láttam), csak olyat, amit egy átlagos kvalitásokkal rendelkező színész is el tud játszani. Reméljük ez változni fog (bár nem hinném), mert azért érdekelne, hogy végülis ki is ez a krapek.

És hogy miért írtam róla? Mert a Másnaposok második része egy közepesen sz*r film, amire igazából nem is érdemes szót vesztegetni. Ezért.

Na jó… indokoljuk meg, csak hogy ne vádoljon senki alaptalan ítélkezéssel. Volt egy első rész, aminek már jó előre előkészítették a filmesek (közülük is a marketingesek) a terepet, és ugye nem kicsit vártuk sokan a filmet, én személyszerint azért, mert mikor először szembejött velem a plakát, akkor “váóóó Bredli Kúper” *_* Ami persze meg is maradt. Meg igazából viccesnek ígérkezett, újdonságnak ígérkezett, egy road movie, ami mégsem az, és különbenis idióta hapsik néztek a plakátról gülü szemekkel – biztos jó lesz. Na annyira azért nem lett jó, de újszerű volt és tetszett (9/10, mondtam ezt akkor). Mellesleg BC 600.000 $-t keresett vele, és mindjárt írom, ez miért érdekes.

Aztán alkottak egy ‘Due Date’ című – akkor még szintén baromságnak, bár gyenge baromságnak – ígérkező filmet, amire mindenki jóelőre rásütötte, hogy “Másnaposok kettő”, és nem csak azért mert Zach Galifianakis hasonló karaktert alakít (Ethan), mint a Hangover-ben vagy mert Todd Philips rendezi ezt is, hanem mert ez is biztos vicces lesz, és a főhősök átélnek majd egy rakat kalandot és elszenvednek majd egy csomó sérülést (a kaland része megvolt, a sérüléseket Robert Downey Jr. szerezte csak) és talán ez is road movie lesz (az is lett). Egyébként a ‘Due Date’ sokkal kevésbé vígjáték, mint amilyennek látszik, de a színészek nagyon jók benne, és azért a jelenetek többsége is olyan, amiért azt mondom, hogy érdemes megnézni.

Őszintén megmondom, hogy az első Hangover karakterábrázolására nem emlékszem, de gyanítom, nem változott sokat (sekélyes, archetipikus jellemekről van szó). A főbb szereplők: Alan (Galifianakis) egy “enyhén” tökkelütött figura, de annyira, hogyha eggyel kevesebb IQ-ja lenne, már növény lenne, ahogy mondani szokás; tapintatlan, van egy rakat előítélete, ellenben minden hülyeségben benne van (pontosabban ő kezdi), és nem igazán gondolkodik előre, sőt. Stu (Ed Helms) egy átlagos, unalmas fogorvos, alapvetően konszolidált, intelligens, de ha be van állva, vele történnek a legcikisebb dolgok. Phil pedig… (na ő Bradley Cooper) bár ő is részt vesz ugye a buliban, ő a legnormálisabb figura, van agya, amivel képes gondolkodni (logikusan és higgadtan), viszonylag hamar összeszedi magát. Ha ő nem lenne, igazából esélyük sem lenne összerakni az emlékeiket. Ezt a karaktert nevezték el a ‘Due Date’-ben Peter Highmannek (RDJr). Igen. Csak Phil nem akkora paraszt és kevésbé egoista, mint Peter. Egyébként hasonló “élményeket” is élnek át, gondolok itt pl. arra a jelenetre, ami úgy kezdődik, hogy Philt lecsapják.

A történet gyakorlatilag ugyanaz, mint az előző részben (igen, esküvőre készülnek, igen, legénybúcsút tartanak…), csak a helyszín, és pár név változott. Most nem Dougot, hanem Teddy-t veszítik el, és egy hasonlóan képtelen helyen találják meg, mint az első részben keresett cimbit (ez tetszett egyébként). Ahogy az volt az első részben, ahogy az történt a ‘Due Date’-ben, a kellemes utazás ígéretét meghiúsítja egy inciting incident (ezzel nem mondtam újat, mert kb. minden amerikai filmben van), ami (leegyszerűsítve) mindhárom film esetében Galifianakis megjelenése, majd jön pár lassított jelenet – gondolok itt a reptérre érkezésre, amikor semmi nem történik, de a néző röhög (ha a szereplők nem csinálnak semmit, már akkor is). Majd jön a “the journey/adventure begins”-érzés, és a kaland tényleg elkezdődik, a néző szomjazza a poénokat, az izgalmat, a furfangos megoldásokat… és természetszerűleg csalódnia is kell (ez nem jelenti azt, hogy a film közönsége nem röhög, mert röhög az mindenen).

A srácok felkelnek egy random helyen, totál ki vannak ütve, Stunak tetoválás az arcán (mondjuk pár óra elteltével nem így néz ki egy tetkó, de mindegy, ilyeneken már fenn sem kéne akadnom), ez is ötletes volt, legalábbis az a része, hogy mit ábrázol a tetoválás (lett is belőle problémájuk a filmeseknek). Innentől aztán jönnek az emlékfoszlányok, a nyomok, a kutatás, hogy mi történt és hol van akit keresnek.. Persze mindig csak egy apró lépéssel kerülnek előrébb, hosszú az a 102 perc, ki kell tölteni.
Az altesti humoron szerintem csak a tinik nevetnek őszintén, mert ebben a témában egy huszon-harmincon(stb)éves ember már mindent látott és hallott, amit egy ilyen filmben el lehet képzelni, a slapstick-jellegű pillanatokban pedig inkább felszisszenünk, mint nevetünk (persze van a kárörvendő típus), szóval… egy kezemen meg tudom számolni, hányszor nevettem el magamat (úgy, hogy az nem kínomban történt, mert ilyen is volt), és két kezemen, hogy hányszor mosolyodtam el (szintén nem kínomban, mert olyan is volt). Aki nem látta az első részt, az is érti a film 98%-át, mert ugyanaz, ha meg az a három, az első részre vonatkozó utalás nem esik le valakinek, azzal sem vesztett sokat.

Kis érdekesség: a tetováló srácot Nick Cassavetes alakítja :) Ő az, aki a ‘Whatever We Do’-t írta (zseniális film), John Cassavetes fia, de lehet, hogy ezt már említenem sem kell, mert a nevéből is kiderül :)

Bradley Cooper (akár csak a többi főszereplő) 5.000.000 $-t kapott a szerepéért – 188-cal kell szorozni -, ami ugye lényegesen több, mint az első részért kapott fizetésük. Számadatokkal nem untatnék senkit, lényeg, hogy iszonyatosan jól indított a film (Box office jelentést nézzen, akinek van kedve), és hogy már most hatalmasat kaszált rajta a stúdió (itt pedig egy cikk a témában). Hogy miért? Mert két éve az első rész sokaknak tetszett, tavaly a ‘Due Date’ sokaknak tetszett, és ugye WC-tartály… A számok csak annyit mutatnak, hogy hányan nézték meg a filmet, és ez mekkora bevételt jelent(ett), de azt már nem, hogy az emberek nem egészen azt kapták, amit szerettek volna. Sokan igen, sokan viszont nagyon nem. Elég nagy pofátlanság, hogy egyazon forgatókönyvből kis változtatásokkal csináltak két filmet :) Szerintem megérdemeljük az ilyen pofonokat egyébként, és iszonyú jó húzás volt ez a Warnertől, kérdés, hogy erre adott válaszként mekkora bukás lesz majd a harmadik rész. Bár.. ha elég ügyesek, akkor azzal is nagyot tudnak kaszálni (nem kell azért őket félteni).

Valami ilyesmit vártam, igaz, reméltem, hogy ennél azért viccesebb lesz, de lényegében nem csalódtam sem pozitívan sem pedig kifejezetten negatívan. A színészek jók, az új srác aranyos, a kép, a hang, a zene, a vágás rendben van (de ez Amerika, ott azért általában értenek hozzá), örültem volna néhány premier plánnak Cooper szeméről, de ne legyünk telhetetlenek.
A szinkront szerettem (egy-két karaktert leszámítva), Rajkai Zoltán az egyik kedvenc szinkronszínészem, BC állandó magyarhangja :)
Nagyon tetszett Teddy cselló-előadása (Bach: G-dúr Cselló szvit), ugyanezt játszotta egyébként Jamie Foxx is a ‘The Soloist’-ban. Ezzel persze nem mondtam akkora csodát, mert nagyon ismert, és sok filmben előkerült már (mert ez a legkönnyebb :P ), csak hogy még egy példát említsek, a ‘Naqoyqatsi’-ban Yo-Yo Ma játsza, de itt is:

Ki kell még emelnem a gyönyörű – és egyben jellegzetes – felvételeket, ami Lawrence Sher operatőr érdeme (ő dolgozott az első részen és a ‘Due Date’-en is), szerintem ha az ember megnézi az említett három filmet, azonnal tudja hogy a kép egyazon ember munkája, ami abszolút egy pozitív dolog. (Persze nem beszélhetünk kizárólag egy emberről, mert egy egész csapat dolgozik a keze alá, de ő a DoP.)

Vannak azért jó poénok, meg ötletes dolgok is, amit nem értettem, hogy miért kell buddhistákat alázni… ha ugyanezt tették volna keresztényekkel, már pampogna az egyház… mondjuk nem tudom, a buddhisták mit szóltak hozzá, ha szóltak egyáltalán valamit…

Meg lehet nézni, ha valaki nagyon ráér, vagy vevő az önismétlésre, de többet ért volna, ha a mozijegy árából veszek egy fél pizzát. Önmagában nem lenne amúgy rossz film, de így, hogy a franchise része.. így kissé gyenge. Vacilláltam 4 és 5 közt, de… az átlagnál azért nem rosszabb, és.. Bradley Cooper szemei… hajj.. na jó, legyen 5/10 :)

Kieg.: Bradley Cooper egyébként kb. félúton van Hugh Jackman és Ryan Reynolds közt. Kis túlzással bármelyiküket helyettesíteni tudná az X-Menben szerintem :) Itt pedig Ryan Reynolds mellett van. Hamarosan aztán egy rendőrpárost alakítanak majd valami vígjátékban, ami azért fura, mármint hogy egy filmben fognak szerepelni, mert túl hasonló karakterek szerintem, és ez nem szokás, de azért persze kiváncsi leszek, mit hoznak ki belőle.

Másnaposok 2. (The Hangover Part II)
amerikai vígjáték, 102 perc, 2011

rendezte: Todd Phillips
forgatókönyv: Craig Mazin, Scot Armstrong, Todd Phillips, Jon Lucas, Scott Moore
szereplők: Bradley Cooper, Ed Helms, Zach Galifianakis, Justin Bartha, Ken Jeong, Paul Giamatti, Mike Tyson, Jeffrey Tambor, Mason Lee, Jamie Chung, Nick Cassavetes
IMDb: The Hangover Part II

Murd3r 8y Num8ers

2011. december 4.

Ez az a film, ami úgy kezdődik, hogy Michael Pitt és Ryan Gosling rituálisan megöngyilkolják magukat, ugye?

Két gimis srác elköveti a tökéletes gyilkosságot. Vagyis. A majdnem tökéletest. Justin (Michael Pitt) filozófus-alkat, elég fura figura elég fura gondolatokkal. Valószínűleg nem sokan barátkoznának vele szívesen. Ezzel szemben Richard (Ryan Gosling) egy népszerű srác, aki bárkit el tud bűvölni. Olyan márkájú cuccokban jár, amikről az átlagember még csak nem is hallott, menő kocsija van, minden mozdulata stílusos, még ahogy rágyújt, az is, és van benne valami… valami hátborzongató. Valami ijesztő. Kár is tagadni, hogy Goslingnak mennyire jól áll a pszichopata-szerep.

A film címe annyit jelent, hogy nagyon precízen, lépésről lépésre megtervezték a gyilkosságot és ez egy hasonló témájú Police-dal címe is. A két srác ihletője Leopold és Loeb, kedvenc filozófusuk pedig ugyanaz: Nietzsche.

Látszólag klasszikus a felállás, az egyikük a főnök, a másiknak van agya. Igazából persze mindketten nagyon intelligensek.
Annyira nem is lenne rossz ez a film, ha nem lenne akármelyik ‘Gyilkos elmék’ rész jobb nála. A színészekre nem nagyon lehet panasz, de bizony két óra sok abból, amit Hotch, Morgan, Dr. Reid és a többiek háromnegyed óra alatt oldanak meg – hetente.
Ryan Gosling ráadásul rosszul is lett, mikor a gyilkosságot vették fel, szóval nem is igazi pszichopata :D A játéka nem rossz, de nem is kiemelkedő, sokszor játszott már hasonló karaktert (igaz, főleg később, de azokat hamarabb láttam). Azért bírom őt nagyon, mert remekül játszik az arcával, nem fogja vissza magát. Van egy-két jelenet, amikor a keze is remeg, de olyan a szituáció, hogy simán el tudom képzelni, hogy pl. azt nem játszotta meg – vagy ha mégis, akkor tényleg nagyon ügyes. Ja és olyan “remekül” táncol, mint mondjuk a ‘Half Nelson’-ban vagy a ‘Remember the Titans’-ben, közben pedig Iron Maident visít. Ha már zene: emlékeim szerint hallottam az ‘Angel from Montgomery’-t is, de lusta vagyok megkeresni, leírást pedig nem találtam róla, így lehet, hogy csak odahallucináltam.

A többi színészről csak annyit, hogy Ben Chaplinnek éppúgy semmi köze Charles Chaplinhez, mint Michael Pittnek Brad Pitthez, Chaplin viszont nagyon emlékeztet Joaquin Phoenix-re. Valószínűleg nem ismerős senkinek a Ray-t alakító (2006-ban elhunyt) Chris Penn, legalábbis ebben a formájában, mert igencsak meghízott a ‘Footloose’-hoz képest. Neki viszont van köze Sean Pennhez: az öccse volt ugyanis. Nem érhet véget úgy ez a poszt, hogy ne említeném meg, mennyire “működik a kémia” Sandra Bullock és Ryan Gosling közt. Alig van közös jelenetük, de úgy néznek egymásra…
Annál több közös jelenete van Goslingnak Pitt-tel. És köztük is működik. (Pitt is nagyon jól játszik, de számomra visszataszító a karaktere.) Nyilvánvaló, hogy van valamiféle furcsa szexuális vonzalom Justin és Richard közt – Ryan azt nyilatkozta később, hogy csodálkozott, hogy nem csókolóztak, mert bőven el tudta volna képzelni azt is, de aki látott már Gyilkos elméket, az tudja, hogy azért ez nem így működik. Nem melegek, tehát mégsem lehet köztük “olyan” kapcsolat, hanem ezt a vonzódásukat vagy vágyukat úgy élik ki, hogy közösen megölnek valakit. Egészen addig, míg tervezik, működik is a dolog. Viszont miután megvolt a gyilkosság, széthullik a kapcsolatuk, mert nem tudnak mit kezdeni ezzel a vonzalommal, ami nem barátság, hanem valami egészen más, és ami muszáj, hogy manifesztálódjon valamilyen formában. Csak nem találják meg a módját. Elvesztik az egymás iránti bizalmukat, és míg a történet elején legalább egymásra számíthatnak, a végére teljesen egyedül maradnak.

Nehéz erre bármi okosat mondani. Az ötlet jó, megnéztem, pipa, de nem ígérem, hogy holnap még emlékezni fogok rá. Érdekes maga a gyilkosság, hogy hogy találták ki, és hogyan valósították meg, a nyomozás viszont egy kliséhalmaz, a történet pedig annyira kiszámítható és unalmas… hogy csak na. Van egy lelkisérült nyomozó, aki nincs jóban a főnökével, aztán egy nap új társat kap, egy kezdőt, és vele kell valahogyan megoldania egy megoldhatatlan ügyet. Jó darabig sötétben tapogatóznak, aztán egyszercsak mindenre rájönnek. Eljátszák a szokásos “a társad már beszélt” dolgot (a fogoly dilemmája vagy mi ennek a neve?), a film végén még egy-két kisebb csavar, hogy ne unatkozzunk annyira, de én egy krimitől/thrillertől többet várok. (Vagy mondjuk legalább egy fikarcnyival igényesebb CGI-t.) A srácok viszont tényleg jók. 5/10.

Kísérleti gyilkosság (Murder by Numbers)
amerikai thriller, 120 perc, 2002

rendezte: Barbet Schroeder
forgatókönyv: Tony Gayton
szereplők: Ryan Gosling, Michael Pitt, Sandra Bullock, Ben Chaplin, Agnes Bruckner, Chris Penn, R.D. Call
IMDb: Murder by Numbers

One Day

Ritka, hogy nem rögtön írok egy filmről, de ez pl. ilyen volt. Október 28-án láttuk, aztán másnap illetve 31-én irogattam róla. Volt rá időm, talán ezért is lett kicsit hosszabb az átlagnál.

2011. október 31.

Ez a film is bizonyítja, amit már többször mondtam, hogy nőt nem szabadna a rendezői széknek még csak a közelébe sem engedni (akkor sem, ha dán). Mert ahány nő filmjét láttam eddig, annyiszor követtem el gondolatban harakirit. Tisztelet a kivételnek persze. Mondhatnánk, hogy magam ellen beszélek, ami részben igaz is, de nagy átlagban szerintem elmondható, hogy mi nők totálisan tehetségtelenek vagyunk, ami a filmrendezést illeti. Valószínűleg azért, mert túl sokat gondolkodunk és a bonyolult gondolatmenetek végére várjuk az isteni szikrát, ami megváltja majd a világot. Ezzel nem is lenne baj, ha közben eszünkbe jutnának a legegyszerűbb, legevidensebb dolgok – de hát nem jutnak. És minél intelligensebb és minél tanultabb az ember, annál kevésbé jutnak ezek eszébe. Mert nagyon sokszor a legegyszerűbb semmiségnek tűnő ötletekből születnek a legszuperebb megoldások. Ebből a szempontból könnyebb helyzetben vannak a férfiak (és általában a nem-annyira-tanult emberek is), akik általában nem olyan okosak, mint mi, hiszen ebből kifolyólag az egyszerű dolgok jutnak eszükbe először. És ezzel nem azt mondom, hogy a férfiak buták lennének, bár ez sokszor igaz (és van rengeteg elképesztően buta nő is), de az biztos, hogy gyakorlatiasabbak, és sok mindenben jobbak, mint mi. Gyakran érzem magam totálisan hülyének, amikor egy pasi mond vagy csinál valamit, ami egyszerű és nagyszerű, én meg csak fogom a fejem, hogy nekem hogyhogy nem jutott eszembe, hiszen egyértelmű?! Más területen meg mi vagyunk a jobbak, szóval tök jól kiegészítjük egymást. Csak légyszi, női rendezőt ne.

Még pénteken láttuk Maszattal, hála a sulinak, az első kb. 10 percről lemaradtunk, viszont mikor vége lett, összenéztünk és egyszerre kezdtük a mondatot: “vegyes érzéseim vannak…”
Egyébként állítólag a regény úgy kezdődik, hogy ismerik már egymást, mert egy egyetemre járnak, de nem mozognak egy körben (a menő srác és az okos lány), de a diplomaosztó napján valahogy mégis “összekeverednek”. A film ezzel szemben azt mondja, hogy a diplomaosztón ismerik meg egymást úgy egyáltalán. Ezeket csak fórumon olvastam, mert a regényt nem, a film elejét meg ugye szintén nem. Aztán a film goes on like this: a két barát elkövetkező kb. 20 évét követjük nyomon úgy, hogy minden évben a megismerkedésük (a diplomaosztó) évfordulóján történt eseményeket látjuk. Hol együtt vannak azon a napon, hol külön, valamikor csak telefonon beszélnek egymással, valamikor egyáltalán. Szerelmek, iskolák, munkahelyek jönnek-mennek, de ők valamilyen formában mindig ott vannak egymásnak. Persze szerelmesek, de az időzítés (vagy valami más) általában rossz, és így nem is jönnek össze soha. Nem árulok el nagy titkot, hogy de egy idő után azért csak összejönnek, hiszen ez egy romantikus történet, ami általában elég kiszámítható, így aztán az a twist is elég kiszámítható.

A baj ezzel a filmmel az (mert állítólag a könyv nagyon jó), hogy gyakorlatilag megmaradt az ötlet szintjén. Merthogy a megvalósítás pocsék. Ötletes, hogy mindig csak az év egy napján találkozunk velük (de ez a könyv érdeme), ötletesek a dátumfeliratok, szépek a színek, bár kiszámítható, mégis jó a befejezés, nagyon jó, ahogy Em az évek alatt változik és okos kislányból felnőtt nő lesz (rút kiskacsa esete), de ezzel nem találták fel a spanyol viaszt.
A film háromnegyedéig szenvedés az egész. Olyan, mint az élet: unalmas, átlagos, gonosz (persze ebből kifolyólag igaz is). Nem kellene a moziban ülve azt éreznem, hogy egy valóságshow-t nézek, amire egyébként nem is vagyok kíváncsi. Persze lehetne jó. Csomó lehetőség rejlik benne, és látszik, hogy próbálkoztak, csak a megvalósítás nem nagyon sikerült.
Evidens, hogy mikor egy filmben 20 év eltelik, érzékeltetnünk kell az idő múlását nem csak a dátum kiírásával, hanem a környezettel, a zenével, a ruhákkal, a szokásokkal, jelen esetben a tv-műsorok/igények változásával akár. Erre van is kísérlet, helyenként nagyon ügyes is a megoldás, de hamar kezdenek összefolyni az események, egy idő után már olyan gyorsan telnek az évek, és annyira eldugták sokszor a feliratokat, hogy gyakran szinte semmilyen támpont nincs arra vonatkozólag, most éppen hol járunk.

A készítők egyértelmű igénytelenségét már meg sem kellene említenem. Az lenne a minimum, hogy utánajárunk a dolgoknak, nem? Például annak, hogy ha már mutatunk egy sokak által ismert épületet, ami az adott jelenetben még nem épült meg (és mondjuk csak 10 évvel később keletkezett), akkor megkérjük a kedves CGI-s kollégát, hogy ugyanmár, két kattintással tüntesse el onnan, köszi. Vagy utánanézünk annak, hogy Edinburghban júliusban sötét van-e még reggel 6-kor. A film szerint igen, vagyis minimálisan már világosodik, de elárulom, hogy reggel 6-kor nyáron elég sok helyen már hétágra süt a nap, köztük a skót fővárosban is. Vagy hogy a diplomaosztóra random ruhát vesznek fel, mikor meg van határozva, hogy a talár alatt milyen ünneplőben kell lenniük, vagy hogy Skóciában (pláne a nyolcvanas években) nincs talársapka az egyetemeken. Helyenként ma már van, de az Edinburghi Egyetemen nincs, és egyébként sem ez náluk az általános. Mennyibe került volna ez? Egy emailbe? Egy telefonba? Vagy elég lett volna megnézniük az iskola honlapját? Vagy keresniük egy diplomaosztós videót a youtube-on? De úgy tűnik, sokaknak csak akkor diplomaosztó egy diplomaosztó, ha a végzősök talárkalapot dobálnak. Ez van. (Hozzáteszem, nekem nagyon is tetszik ez a szokás, de azért egy ilyen film esetében illene mégis úgy ábrázolni a dolgokat, ahogy a valóságban vannak.)

Azért vannak jó pillanatok, pl. tetszett, ahogy a zenékkel játszottak hol diegetikussá, hol nondiegetikussá téve őket. Ez sem spanyolviasz, és meglehet, hogy csak én képzeltem oda, hogy ezt csinálták, és igazából csak elrontották az eredetileg nondiegetikusnak szánt zenét :D de nekem tetszett. Ilyen volt (a skót Del Amitritől) a ‘Roll to Me‘, amit egyébként is nagyon szeretek :) Konkrétan szerintem az egyik legjobb dal “all time”.
Ezen kívül tetszett még a kislány (ha jól emlékszem, az évek során három különböző lány játszotta), azok a jelenetek, amikben ő van, általában jók is.

A színészekről csak annyit, hogy sekélyes karaktereikkel (még csak vezetéknevük sincs) és átlagos jeleneteikkel túl nehéz dolguk nem volt, nem is nyújtottak semmi extrát, hozták ugyan kb. az elvárhatót (Hathaway inkább), de ennyi. Mondjuk az akcentusukat nem értettem teljesen, hogy ők most skótok voltak vagy mik? Mert elvileg igen, de hát…
Emmát Anne Hathaway alakítja (amerikai ugyebár), akit nagyon-nagyon-nagyon imádok, biztos irtó jófej csaj, szívesen megismerném, szerintem baromi jó színész (és az alapján, amit tudok róla, helyén van az esze is meg a szíve is), és szeretem benne azt is, hogy hiába adnak rá nőies ruhát valahogy sosem tud igazán nő lenni, mindig megvan benne ez a csetlő-botló nem is tudom, tini vagy kezdő-főiskolás, aki próbálkozik, mert tudja, hogy már ideje lenne felnőttként viselkednie, de csakcsak nem megy. Vagy kinövi majd vagy nem, tíz év múlva mondjuk talán már nem áll ez neki olyan jól, mint most.
A srác szerepét a számomra noname Jim Sturgess kapta (angol, de már ezt is nehezen hittem el neki), és nem egészen értettem, hogy vajon mit tett ő azért, hogy övé legyen a szerep? Mondjuk a rendező nő, tehát megkockáztatom, hogy nem a színészi képességeivel kápráztatta el őt. A Dexter név meg szerintem nem éppen az a fajta, hogy minden második gyereknek ez a neve (vagy igen?), pedig egy ilyen történetbe, úgy gondolom, jobban illene egy John vagy egy Jake vagy egy Peter vagy mondjuk egy Sean, ha már britek, hiszen úgy jobban lehetne átlagos srác, akivel bárki azonosulhat, mint ezzel a névvel (ez mondjuk a könyv “hibája” nem a filmé).
Vele kapcsolatban borzasztóan idegesített az, hogy végig az volt az érzésem, a készítők Jake Gyllenhaalt akarták a szerepre, de ő nem vállalta, és mintha meg akarták volna ismételni a “Love and Other Drugs” párosát. Mivel aztán ez nem sikerült, borostát kellett növesztenie a srácnak, és úgy tennie, mintha ő lenne Gyllenhaal. Egyszerűen képtelen voltam ettől elvonatkoztatni. (Amúgy J.G. elég egyértelműen jobb lett volna, mint ő, és még illett is volna hozzá ez a szerep.)
Kisebb szerepben (Dexter anyukájaként) feltűnik Patricia Clarkson is, akire ahogy általában, ezúttal sem lehet panasz.

A film végére egyébként meglepő módon nagyon is összekapták magukat a készítők (még a színészek is), és külön tetszett az is, hogy (SPOILER) nem egy klipszerű összeállítást látunk róluk, hanem csak egy jelenetet (SPOILER VÉGE), egészen meg is hatódtam a végére. A regényt David Nicholls írta, ehhez képest a forgatókönyvet is, úgyhogy nem tudom, hogy őt kellene-e hibáztatni, de talán inkább nem. Utólag azt éreztem, hogy tök jól kitalálták a végét meg kitalálták azt, hogy hogy legyenek a dátumfeliratok, aztán valamivel ki kellett tölteni az első 80 percet is. Aki teheti, ne adjon ki rá pénzt. A plakátot elnézve sokkal de sokkal jobb is lehetett volna, tehát elsősorban a plakát, az egyik kedvenc színészem és az ötlet miatt 5/10. Amúgy nem ér ennyit. Ja és a tanulság: az élet alapvetően sz*r, unalmas és igazságtalan.

Egy nap (One Day)
amerikai romantikus dráma, 107 perc, 2011

rendezte: Lone Scherfig
forgatókönyv: David Nicholls
szereplők: Anne Hathaway, Jim Sturgess, Patricia Clarkson, Ken Stott, Tom Mison, Jodie Whittaker, Rafe Spall, Ken Stott
IMDb: One Day