Nagyon-nagyon-nagyon nehéz, és még annál is nehezebb helyzetben vagyok. Nem tudom, mit írhatnék erről. Kezdjük talán ott, hogy a Művészben nagyon szép a mozijegy. Ez persze nem újdonság. Írhatnám azt is, hogy – amennyire láttam – teltház volt, persze más mozik már nem is nagyon vetítik. Írhatnám azt is, hogy valószínűleg rajtunk kívül ezt már mindenki látta. Vagy, hogy Clooney-nak igaza volt. Végül, de nem utolsó sorban pedig talán azt kéne írnom, hogy…
Csalódtam. Talán azért, mert túl rég óta vártam, talán azért, mert túl jó volt az előzetese (a 18+-os), talán azért, mert nagyra tartom Michael Fassbendert, talán azért, mert egy szexmániás fickóról szóló filmben az ember szexet akar látni. Vagy talán azért, mert kapásból tudok két (ha nagyon akarom, négy vagy öt) olyan filmet mondani, ami hasonlít rá, és ami hatással volt rám. Fene tudja.
Nem részletezem, miről szól, ismeri mindenki, szeretetre, intimitásra képtelen, kielégíthetetlen-szexmániás főhősünkhöz egyszercsak beállít az érzelmileg labilis húga. Ennél persze nem nagyon szól többről, legalábbis számomra nem, így ha akarnám se tudnám túlzásba vinni a részletezést. Gratula az operatőrnek és a zeneszerzőnek, még a rendezőnek is, de ez így ebben a formában nekem kevés.
A két színész persze jó, de szerintem nem kiemelkedő, bőven láttam már másoktól is, tőlük is jobbat. Sejthető, hogy a karaktereknek nem volt éppen felhőtlen a gyermekkora, de engem érdekelne, hogy mégis mi az a “szörnyűség”, ami ilyenné tette őket. (És az is, hogy mi volt a rendező célja ezzel a filmmel.) Nem rossz, ezt egy szóval nem mondom, jó ez. Csak egy hét múlva Fassbender brutál-szexuális kisugárzásán kívül másra aligha fogok emlékezni belőle. Carey Mulligan egyébként szépen énekel, és van benne néhány kifejezetten jó jelenet, de engem érdekelt volna még Marianne (Nicole Beharie), aki talán az egyetlen normális figura, hiszen pl. Brandon főnöke, David (James Badge Dale) is éppen olyan undorító és beteg ember, mint Brandon vagy Sissy. Nem pont úgy persze, de az. Ráadásul David még idegesítő is.
Tetszett pl. az a jelenet, mikor Brandon a bárban kiprovokálja, hogy megverjék. Nem az a rész, hanem előtte, amit (és ahogyan) a csajnak mond. Utána a gúnyolódása számomra erőltetett volt. Tetszett az is, mikor lemegy futni vagy mikor Sissy rányit vagy mikor beszélgetnek a mese közben vagy mikor megijeszti Marianne-t. Vagy amikor “elkapja” a főni által kiszemelt szőke csajt. És persze az előzetesben is látható metrós jelenet.
(SPOILER) Nem tetszett viszont az, hogy kiszámítható a vége. Pontosabban Sissy viselkedése kiszámítható. A telefon után, miközben az utolsó szexjelenetet látjuk, teljesen egyértelmű, mi történik. Persze az embernek egy pillanatra átsuhan az agyán, hogy a metrónak köze van a dologhoz, de az túl elcsépeltnek hatna. A telefonhívás miatt nem lehetett már azt csinálni, hogy ne legyen semmi, csak az ijedtség. Ha nem lett volna a telefon, hanem csak az ijedtség (persze akkor miért ijedt volna meg?), akkor a legvégén valszeg ülve marad, ami ugye azt sugallná, hogy megváltozik. Nem tudjuk, hogy mi a vége, mert nyitva hagyták, hogy lehessen rajta agyalni. (Jó viszont, hogy ki van festve a csaj, látszik, hogy már várta a srácot.) Az ember szeretné azt hinni, hogy nem megy utána, és látszik, hogy megvan benne a vágy, hogy normális legyen, de szerintem nem tud az lenni. (SPOILER VÉGE)
Összességében érdekes film, de nem tudok okosat mondani, mert engem nem érintett meg annyira, mint amennyire szerettem volna.
Na de mostmár elárulom, mik jutottak eszembe róla. Elsőként a ‘Keane’. Az a baj, hogy a kettőt összehasonlítva Damian Lewis totálisan lejátszotta Fassbendert, utóbbi – őszintén szólva – számomra nem is igazán hiteles, és a ‘Keane’ kb. egyetlen szexjelenete sokkal hatásosabb, mint ebben bármelyik.
Másodszor a ‘Shadows & Lies’, amit én előszeretettel emlegetek mindenféle szituációban, mert annyira erős hangulata van, annyira jó a zenéje, annyira jó felvételek vannak benne, hogy ha valaki egyszer megnézi, szerintem sosem felejti el. Nem a világ legjobb filmje, sőt, de hangulatilag nagyon “ott van”. A ‘Shame’-be egyazegyben vettek át belőle jeleneteket, beállításokat, (akárcsak a ‘Keane’-ből), ezért számomra ez eleve nem lehetett túl eredeti. Sztorit tekintve persze az, de hangulatilag egyáltalán nem.
(SPOILER) Aztán. ‘Never Let Me Go’ ugye Andrew Garfield mikor kiszáll a kocsiból… itt meg az esős, földreülős jelenet. Sorry, Michael, ezesetben Andrew játszott le totálisan. Nekem egyébként ez a jelenet sugallta leginkább, hogy megvan benne a vágy a változásra, csak képtelen rá. Szerintem nem is elsősorban a húga miatt van kiborulva, hanem azért, mert hiába akarja, nem tudja őszintén azt érezni, amit kellene. Persze lehet, hogy tévedek, de nekem ez volt az érzésem. (SPOILER VÉGE)
A szex-szel kapcsolatban természetesen elsősorban az ‘In the Cut’ és Mark Ruffalo valamint a ‘Sonny’ és James Franco jutottak eszembe (ide lehet még sorolni esetleg a ‘Young Adam’-et Ewan McGregorral vagy a ‘Two Girls and a Guy’-t Robert Downey Jr-ral). Fassbender nagyon jól néz ki, tök jó a kisugárzása, de számomra nem sikerült felülmúlnia egyik itt említett úriembert sem. Talán Francoval van egy szinten.
Nem akarom nagyon lehúzni, mert nem rossz, de nem adok neki jobbat, mert idegesített, hogy majd’ minden jelenetről eszembe jutott egy másik film. 7/10.
Kieg.: Aki meg tudja nekem mondani, mi az a rajzfilm, amit néznek, az kap egy virtuális pacsit. Tudom, hogy tudnom kéne, mi az, mert borzasztó ismerős volt, de egyszerűen képtelen vagyok rájönni…
Shame – A szégyentelen (Shame)
angol filmdráma, 101 perc, 2011
rendezte: Steve McQueen
forgatókönyv: Abi Morgan, Steve McQueen
szereplők: Michael Fassbender, Carey Mulligan, James Badge Dale, Nicole Beharie, Lucy Walters, Elizabeth Masucci
IMDb: Shame
Lehet persze, hogy naiv vagyok, az ismereteim meg aztán pláne hiányosak a New York-i rendőrökkel kapcsolatban, de nem hinném, hogy ennyire parasztok, trehányak és izzadtságszagúak lennének, mint ebben a filmben. Maga a rendőrség, pontosabban az a – nevezzük irodának – helyiség, ahol a nyomozók asztalai vannak azt akarja sugallni, hogy itt bizony utolsó tajparaszt, szőrös állatok, nagybetűs férfiak dolgoznak. Úgy értem, az a fajta, aki beül a fotelba meccset nézni, elvárja a meleg vacsit, meg hogy az asszony bevigye neki a sört, az a fajta, aki bűzölög a piától, cigitől és mosdatlanságtól, az a fajta, aki ha olyanja van az esti buli után megveri a nejét. Szerintem a férfiak nagy átlagban nem ilyenek, pedig a film – számomra – ezt sugallja.
Megkerestem inkább James ‘szakállas-és-teletetovált’ Franco jelenetét, azt megnéztem, adok neki egy kettest, vagyis neki nyilván többet, mert jópofa volt és szekszi és a maga módján romantikus is, sőt, a film végén a bakiknál nevetett is egy jót.
Húúúú, mekkora szívás azért egy ilyen szituáció. Igazából mindenkinek, de a szülőknek pláne. A gyerekek megkeresik a fatert, aki miértne alapon belemegy a játékba, feltámad benne az apai ösztön – ha van ilyen egyáltalán :) – ettől persze borul az élete, és egy időre anyuciéknak is, aztán fater le van tojva, mintha mi sem történt volna, oldja meg vagy mi?! Ehh… úgy sajnáltam szegényt :( Az elején nem volt szimpi, de aztán ^_^ *_*
